A Kaukázus gyöngyszeme: Grúzia (2.)

Grúziában jelentős építészeti emlékek találhatók. Lakóépületek maradványait, sírdombokat már a Kr. e 5–4. évezredből felfedeztek. A paraszti házak tipikus formája volt az úgynevezett darbazi, a felülről megvilágított faház. A Fekete-tenger partján kialakult görög települések nyomán városok épültek a Krisztus előtti időkben is.

Tbiliszi neve forró forrást jelent, a legenda szerint Vahtang király erre vadászott, s az általa lelőtt madár egy tóba hullva megfőtt. Az uralkodó ezt jelnek vélvén ide telepítette fővárosát. Szobra a város központjában található középkori Mechati-templom előtt emelkedik. A szent hely grúz freskóit a szovjet időkben lefestették, moziként is szolgált. A 12. században a király a folyó túlsó partján emelkedő hegyre költözött. A vár mellett lévő kolostor jelenleg – jelezve a mai társadalmi problémák egyikét – drogelvonóként működik.

Az új építésű hatalmas, Szentháromságnak szentelt ortodox főtemplom méreteivel, aranyló kupolájával nem a visszafogottságot sugározza. Egy mecénás finanszírozta a 2004-ben megkezdett építkezést. Akadémiaként, teológiaként is működik, férfi és női szerzetesrendek szolgálnak itt, ez a pátriárka székhelye is. A szent hely a grúz függetlenség szimbólumává vált. A bejárathoz vezető lépcsősor tizenkét oszlopa az apostolokat szimbolizálja. A belső tér falait nem mindenütt fedik ikonok, képek. Ez az ortodox templomnál azt jelzi, hogy még befejezetlen. A bejárat közelében látható a világ legnagyobb kézzel írt bibliája, amit 1995–2002-ig róttak báránybőrre.
Az Európa téren kialakított kőtérkép elbizonytalanítja az embert, vajon hol is fekszik Grúzia? Itt egyértelműen Európa nyúlványaként ábrázolják.

Hegyen magasodik a Grúz Anya szobra, ahová drótkötélpályán is fel lehet jutni. A hatalmas alumíniumalak – egyik kezében kardot tartva az ellenségnek, másik kezében boros kupát nyújtva a barátoknak – áll, s így tekint le a Mtkvari (Kura) folyó két partján elterülő városra. A szép látképben a grúz vallási tolerancia nyomai – ortodox, római katolikus templomok, zsinagóga, minaret – is felismerhetők.

Sztálin világvárossá akarta fejleszteni Tbiliszit, ennek érdekében nagy építkezések folytak a szovjet uralom ideje alatt, s jellegtelen többemeletes panelépületekkel zsúfolták tele a külvárost. A függetlenség elnyerése után a grúzok a szanálásukról határoztak. Pénzhiány miatt mégis megmaradtak, most próbálják emberléptékűbbé tenni őket, színekkel, balkonokkal. Jóllehet az árak a külvárosban háromszor alacsonyabbak, mint a belvárosban, egy igazi őslakos nem szívesen költözik ki oda. A régi városi házak téglából épültek, piros cseréptetőkkel, jelenleg is ezek építését engedélyezik elsősorban. A szovjet időszak alatt terjedt el a Sztálin-zsindelynek nevezett pléhtető. A belváros 18. századi házai hangulatosak, jellemzően emeletesek, a felső szinten körbefutó erkély fából faragott, díszes, színesre festett korlátja teszi egyedivé őket.

A belvárosban sétálva meglátogattuk a 19. században befejezett zsinagóga eklektikus épületét, amelynek csak a felső, kisebb termét használják a rendszeres szertartásokon, mivel a nagytermet már nem tölti meg a hívők serege.

Több kedves szoborba botlottunk. Az egyik az Euróvíziós Dalfesztivál grúz győztesének állít emléket, a másik egy tamadát ábrázol. A hagyományos grúz vendégfogadásban, ünnepi lakomákon a szertartás-, áldomásmester fontos szerepet játszik. Az ábrázolt ülő figura kezében kosszarvat tart. Ebből mindig inni kell, ha a tamada tósztot mond, vagy valakit pohárköszöntőre kér fel. Az óváros főutcájának végén táncolók csoportját s a környezetbe simulva egy bronz lámpagyújtogatót mintáztak meg. Természetesen a fővárosban sok híres ember, író, költő szobra is megtalálható. Kettőt emelnék ki, egyrészt a korábban említett Sota Rusztaveliét, akiről sugárutat is elneveztek. A másik szobor szívünket melengetheti: Zichy Mihály, a 19. században élt festő elegáns bronzalakja magasodik az operaház melletti parkban. Fiatalon került az orosz cári udvar közelébe rajztanárként, később a cár udvari művésze lett.

A festő – aki négy orosz cár udvari festőjeként élte életét – egy orosz kiadó kérésére érkezett Grúziába, ahol hosszabb ideig tartózkodott, hogy valósághűen tudja illusztrálni a kiadandó könyvet. Ez idő alatt kapcsolatba került Tbiliszi értelmiségével, felkérésükre több állóképes bemutatót alkotott A tigrisbőrös lovaghoz. 1881-ben az állóképek sikere nyomán Ilja Csavcsavadze, az új grúz irodalom megteremtője felkérte a kiadandó eposz illusztrálására. Azóta a grúzok nemzeti festőjükként tartják számon, s a világban több nyelvre lefordított mű többnyire a Zichy-illusztrációkkal jelenik meg. A legutóbbi magyar fordítás Weöres Sándor élvezetes munkája.

Az óvárosban sétálva megállásra késztet a majd egy évszázadig épült Sioni-templom. A Kr. u. 7. században befejezett épületet igen sokszor átalakították, freskóit átfestették, a grúz egyház jelentős kincsét őrzik itt, Szent Nino keresztjét. Ottlétünkkor éppen egy pár mondta ki a boldogító igent. Görög katolikus esküvői szertartáson láttam már, hogy a menyasszonyt és a vőlegényt megkoronázzák. Itt lefotózhattam a grúz szertartás székre helyezett két koronáját. Az óváros végén sajátos épület ötlött a szemünkbe, a felnőtt bábszínház ötletgazdag, modern megformálásával nem tűnt riasztónak a szép régi, faerkélyes házak között.

Olasz építész által acélból és üvegből tervezett modern híd is összeköti a folyó két partját. A Béke híd érdekes, meghökkentő formája a turisták kedvenc látogató- és fotózóhelye.

Az elnöki palota hatalmas épületét üvegkupola koronázza. Számunkra érdekesség, hogy a főbejárattal szembeni emlékművet – amely a kormányzás három feladatát, a törvényhozást, a végrehajtást és a bírói hatalmat jelképezi – Gabriela von Habsburg, Habsburg Ottó lánya tervezte. Ő egyébként grúz állampolgár, a Tbiliszi Művészeti Akadémia professzora, szőlőbirtoka van, és borászkodik is az országban.

Egy dombon fekvő étteremben elköltött vacsora hangulatát, a kivilágított város látványát mindenkinek ajánlhatom. Többször tértünk vissza szállásunkra a késő esti órákban. A meleg fénnyel kivilágított szobrok, épületek, templomok, a Narikala-erőd látványa szívet melengető volt.

Jóllehet a mongolok például a 14–15. században nyolcszor pusztították el a várost, lakói mindig újjáépítették. Tbiliszi hangulata megfogja a ma emberét, mint ahogy a régiekét is. Egy 11. századi örmény krónikás, Uhtanesz például így írt: „Grúzia nagy fővárosa a csodálatos, a tüneményes város.” Az idők során az orosz irodalom nagyjai is felkeresték, Puskin, Tolsztoj, Lermontov is járt itt.
A fővárostól nyugatra fekvő Gori városa Sztálin szülőhelyeként ismert. A grúzok egy része jó emlékét őrzi szívében, így szobrát a hatóságok csak jóval a rendszerváltás után és az éj leple alatt távolították el. Már életében kezdték építeni múzeumát. Az egyszerű szülői ház fölé védő épületet emeltek, a parkban ott áll ismert páncélozott vasúti kocsija, amellyel a teheráni és a jaltai konferenciára is utazott. Érdeklődve olvastam a múzeumban Lenin és Trockij 1923-ban kelt levelének másolatában: „A grúzok véleménye Sztálinról megoszló.” Sztálin internacionalistának vallotta magát, grúz származását nem hangoztatta. Rosemary Sullivan Sztálin lánya című könyvében így ír erről: „Gyermekként Szvetlana még azt sem tudta, hogy apjának grúz gyökerei vannak… Szvetlana azt állította, hogy Sztálin igyekezett eltávolodni grúz gyökereitől, és megtiltotta a hozzájuk látogató grúz kollégáinak, hogy grúz borokat és gyümölcsöket hozzanak ajándékba.” A város fölé magasodó hegyről valószínűleg csodálkozva tekintenek le az ősi vár romjai: mekkora turistalátványosság a generalisszimusz emlékét őrző hely, s milyen jó bevételi forrás az árusoknak a rengeteg, képével díszített szuvenír árusítása.

Tbiliszi környékén épült Rusztavi városa. Egyik útitársunk szerette volna felkeresni, mivel édesapja emlékirataiban szerepelt, hogy ott volt hadifogságban. A helyszínen megtudta azonban, hogy a hadifogolytábornak hűlt helye, lakótelepet építettek a szenvedések színterére. Hazatérésünk után akadt kezembe Kormos Valéria újságírónő A végtelen foglyai című könyve, amelyben az 1945 telén kényszermunkára elhurcolt magyar lányok, asszonyok emlékeit írja le. Ebben többen mesélnek a grúz táborokról, amelyek az ország belsejében és a Fekete-tenger partján is működtek.

Csermák Judit