A játék öröme nincs életkorhoz kötve

„A gyerekeket kölcsönkapjuk néhány évre”A szerző felvételeUtánozhatatlan előadásai ma is mindenütt elvarázsolják az aprónépet. A karizmatikus művész egy ideje magatartás-kultúrát is tanít. Arról, hogy miképp válhatunk érett felnőttekké a játszás tudományának elveszítése nélkül.

– Huszonnyolc éve bukkantunk rá erre a Gerecse erdős dombjai között megbúvó kis falura – vezetett végig Levente Péter az egykori, rusztikus jellegét megőrizve újjáépített vályogház körüli portán. Héreg valóban hangulatos hely, csupán az erdős dombokat behálózó, Isten tudja, hány százalékos emelkedők és lejtők tűkanyarjai miatt gondolom, hogy rügyfakadáskor talán kellemesebb errefelé autózni, mint a meglehetős korán, és máris hófúvással érkezett télben. Abban azonban így is egyetértünk, hogy egy Budapest nagyságú és nyüzsgésű megapolisz Héreg nyomába sem érhet. – Csupán dolgozni járok be Pestre – mondja a házigazda, és több mint barátságos otthonát látva ez tökéletesen érthető.

Családi örökség

– Könnyű neked – idézett Levente Péter rádióbeli életmondásából –, ezt hallom magam körül kisgyermekkorom óta. Eleinte nem értettem, miért könnyebb nekem, mint másnak. Nagyváradon születtem 1943-ban, s kétéves koromban már menekültünk is a világégés elől, egészen egy Salzburg melletti kis faluig. Amikor a háború véget ért, Nagyvárad már nem tartozott Magyarországhoz. Apám Budapesten megkérdezte, hol van szükség ügyészre. Mondták, hogy Szekszárdon, így azután ott nevelődtem. 1953-ban apám választhatott, hogy belép-e a kommunista pártba, és akkor Tolna megye főügyészhelyettese lesz, vagy továbbra is templomba jár, mint evangélikus presbiter. Nem lépett be, és másnaptól segédmunkás volt. De jó anyám félelmeivel ellentétben mindig volt kenyér az asztalon, és a cipőtalpunk sem lett lyukas. Apám ugyanolyan derűsen, fütyörészve járt az utcán, mint ügyészkorában. Könnyű neked – mondták az ismerősei, és akkor értettem meg, hogy annak könnyű, aki biztonságban érzi magát, és ezáltal a környezete biztonságérzetét is megteremti. Apámat ‘56 után négy esztendeig hurcolták börtönről börtönre. S még mindig segédmunkás volt, amikor én valami csoda folytán már népszerű művész lettem. Ő akkor csak annyit mondott: Fiam, ha a mindennapi kenyéren felül kapsz, oszd szét, rád ne száradjon! Ekkor éreztem először azt, hogy apámnak a térdéig sem érhetek fel. Sokkal később értettem meg, hogy nem követnem kell apámat, hanem folytatni az útját.

A pálya kezdetei

Érettségi után mint „osztályidegent” egyetlen főiskolára és egyetemre sem vettek fel. Ez volt az én óriási szerencsém. Mert a Bábszínház igazgatóját, ahová édesanyám próbált beprotezsálni, nem érdekelte a káderlapom. Azt mondta, ha megfelelek a tehetségvizsgán, fel vagyok véve. Addig eszem ágában sem volt bábozni, de az Úristen tervei kifürkészhetetlenek. Eleinte azt hittem, hátrányos helyzetű vagyok, és el voltam keseredve. Holott ’61-ben érettségiztem, és ’65-ben a Zsebtévé Móka Mikijeként már az egész ország ismert. Döbrentey Ildikó meseíró harmincnyolc éve a szerelmem, a gyermekeim édesanyja, az alkotótársam. Ő mondta, hogy alighanem életünk legnagyobb pillanata, amikor rájövünk, hogy küldetésünk van. A dolog lényege mindkettőnk számára az, hogy nem szabad visszaélni azzal a rövid idővel, amit a földön kaptunk. Az életre lehet nemet mondani, de az nem a mi formánk. Lehet benne lébecolni és visszaélni a felkínált lehetőségekkel, mi viszont élni kívánunk velük. Úgy gondolom, az embernek az a feladata, hogy keresse a talentumát, azt, amire született. Hivatástudat nélkül is lehet bárkiből sikeresnek látszó ember. Például lehet szülész-nőgyógyász professzor, akinek három diplomája van, s mégis sorra halnak meg a csecsemők a kezei között. De neki semmi baja nem lesz, és ha eljön az ideje, szépen nyugdíjba vonul. A saját talentumát meglelt ember ellenben élete végéig tanul. Olyan ő, mint a kibányászott gyémántrög. Akkor lesz értéke, ha az ékszerészek kezébe kerül. De nem mindegy az sem, hogy az ékszerész milyen mesterségbeli tudással csiszolja a gyémántot. Ezért fontos a kérdés, az embert segíti-e a környezete, hogy megtalálja, mire is született, s az is, hogy ifjú korától ő maga mennyire igényes. A kettő azután egyszer csak összeér. Én soha nem szerepként játszom el önmagamat, az életem több műfajból ötvöződött. Tizennégy évig voltam Móka Miki a Zsebtévében, csodálkoztak is, amikor 1979-ben lemondtam róla.

Veterán leves

Ez az a leves, amit valaki egy babérból főz élete végéig. Nagyon nem szeretném megkóstolni. Mi Ildikóval úgy csináljuk, hogy ha megfőzzük a levest, a babért kidobjuk belőle. Részint mert már ízét vesztette, másrészt pedig, ha a fejünkre tennénk, csak porosodna. ĺgy volt ez a Móka Mikivel, így a Kossuth rádió nyitnikékes Szabó Éva inspirálta Ki kopog? című műsorunkkal, és az Égbőlpottyant meséinkkel is, az Állami Bábszínházzal, az Egyetemi Színpaddal, a Játékszínnel, a Mikroszkóp Színpaddal. Jelenlegi a Komédium Színházban találkozunk a törzsközönségünkkel.

Szlovákiai kötődések

Emlékszem, 1980-ban Dusza István készítette velem az első beszélgetést az Új Szóba. Akkor a Csemadok hívott meg Csehszlovákiába, és dunaszerdahelyi meg pozsonyi óvodákban léptem fel. Egyetlen fillér tiszteletdíjat sem fogadtam el, mert a műsoromat mintegy bibliai tizedként adtam a magyarul értő igényes felvidéki embereknek. Azt is az édesapámtól tanultam, hogy ha elindulok az új határokon túlra, mindenütt tudjak pár szót szólni az országalkotó nemzet nyelvén. Köszönni, kérdezni, elbúcsúzni. Ezt én a mai napig betartom, gyakorolom. Olyannyira, hogy mindig keresek valakit, aki lediktálja az idegen nyelvű szavak fonetikus kiejtését is. „Dobrí gyeny!” Ugye, így hangzik helyesen szlovákul?! Ez egyszerű tiszteletadás egy másik nemzet iránt. Szlovákiában a közelmúltban több alkalommal is megfordultam, a párkányi Liszt Ferenc Művészeti Iskola igazgatónője, Papp Katalin és Drozdik Kati meghívására. Az ottani pedagógusoknak tartottam előadásokat a magatartás-kultúra témakörében. Nem a mulandó, hanem a maradandó értékekre összpontosítok. Azzal is a gyerekeket szolgálom, hogy felnőttekkel foglalkozom. Magyarországon, a hazámban főiskolán, egyetemen, civil csoportoknak és tantestületeknek tanítom a magatartás-kultúrát. Amelynek alapszabálya a gondolkodás-döntés-következetes cselekvés hármas egységéből áll össze. Nem tananyag, hanem személyes példa, hogy amikor az első, és nehezen feldolgozható sikeres képernyős korszakomat éltem, esztétika-filozófia tagozaton elvégeztem a marxista esti egyetemet. Kilenc évig nem tettem be a lábam templomba. Azután egy napon hazamentem Szekszárdra, megcsókoltam az apám kezét, és azt mondtam, befejeztem a tékozló fiú útját. Ez így még a maga egyszerűségében is teátrálisan hangzik, és valóban könynyű kimondani hasonló szavakat, ha tartalom nélkül nem köteleznek semmire. Nekem évtizedekbe tellett, mire tartalommal megtöltve meg tudtam fogalmazni a hovatartozásomat, hogy ki is vagyok valójában, és mit is szeretnék csinálni.

Ahová tartozom

Kiskamaszként, amikor az iskolában le kellett írnom, hogy hol születtem, szembesültem azzal, hogy nekem tulajdonképpen nincs is szülővárosom, mert az Oradea nevű hely nem lehet azonos az elvesztett Nagyváraddal. Rengeteget olvastam, hogy magamra találjak, s csak a legvégét mondom, a boldog rádöbbenést: magyar ember vagyok! Héregen az egyik szomszédunkban a polgármesteri hivatalon leng a piros-fehér-zöld lobogó, a másik oldalon a posta épületén. S középen mi, az egyszerű polgárcsalád. A házunk homlokzatán egy hajdani kegytartó mélyedésében esténként ég egy kis mécses is, két elveszített kisfiunk emlékére. Dorka lányunk viszont huszonnyolc éve együtt „jött” a héregi zárt kerttel, ahol szintén felvontuk a piros-fehér-zöld lobogót, pedig akkoriban a vörös volt az uralkodó szín. Azon a bizonyos marxista esti egyetemen volt egy nagyszerű tanárom is, Kemény György. Ő világosította meg előttem, hogy nem az istenhívő apám az idealista, akinek útját tudatlanságomban elhagytam, hanem a marxizmus-leninizmus eszméi. Mert az emberi természet miatt eleve lehetetlen, hogy itt a földön mindenki egyenrangú legyen, egyforma jogokkal bírjon. Kiábrándító? Én mindenestre akkor, 27 évesen elmondtam apámnak, úgy gondolom, hogy hozzá hasonlóan realista, Jézust követő hívő ember leszek. Aki szeretne még a halála előtt éretlen felnőttből érett felnőtté válni. S ezt mind a mai napig be is tartottam. A túlvilág emberi elmét meghaladó csodájáról nem képzelek semmi különöset, egyszerűen öröklétként fogom fel. Szerintem itt a földön van a mennyország is, a pokol is. Odaát talán lesz egy nagy, kerek asztal, ahová meghívom az ellenségeimet is. Ha még vannak. Mert érett felnőttségre törekvésem eredményeképpen módomban áll, hogy helyükre tegyem ellenségesen viselkedő felebarátaimat. Akik pedig azért hátráltatnak, mert magyar vagyok, azokért imádkozom. Ők nem ellenségek, hanem gyógypedagógiai esetek. Az ellenfeleim mások, ők legalább annyira értékesek, mint a barátaim. Nekik van mondanivalójuk, nem sértenek és nem ütnek, legfeljebb a véleményünk ütközik. És a szellemi összecsapások fantasztikusan nemesíthetnek.

Gyerekek, felnőttek, tapasztalatok

Több mint négy évtizede foglalkozom gyerekekkel. S mert a gyereknek általában vannak felnőtt hozzátartozói, hozzájuk is szólunk. Ahhoz, hogy egy – akár több százas-ezres – gyereksereggel megfelelő kontaktust alakítsak ki, nem kellenek high-tech díszletek, műcsodák. Egyszerűen tudni kell, hogy a gyerek nem kis felnőtt, és a saját világa fényévekkel tisztább, mint a miénk. A pedagógusok eleinte furcsállották még az ültetési módszereinket is. Mert minálunk nem lehet akárhogy ülni. Az oviban félkör ívben törökülésben elöl ülnek a nagycsoportosok. Nem a kicsik, az a gyermekpecsenye-sütők gondatlansága. Szóval elöl a nagycsoportosok, mögöttük szintén félkörben a kispadokon a középsősök, s leghátul, a reggeliző-ebédlőasztalokon – mint egy amfiteátrum emelkedő széksorában – a legkisebbek és az óvó nénik. Akikkel megbeszélik, hogy amin enni szoktunk, arra nem ülünk rá, de most kivételesen színházat játszunk, s az asztalok emelt erkélyülések. És már benne is van a dologban a játék, arról nem is beszélve, hogy így mindenki tökéletesen lát. Egy másik szempont, hogy az alig három-négy éves apróságok, ha egyméternyi közelségből meglátnak egy idegen, szőrös, handabandázó szemüveges férfit, ösztönösen elfele mozdulnak tőle. Pláne, ha egy erősebb hangot adok ki! ĺgy viszont, hogy az ültetési rend szerint legalább ötméteres távolság van közöttünk, egy idő után egyre jobban előre hajolnak a kicsik is, és amikor a hangulatteremtő felvezető játék végén csattan a kérdés, hogy „Kinek van kedve játszani velem?”, már a háromévesek is úgy csapják fel a kezüket, hogy csoda!

Ami kimaradt

Szinte minden kimaradt, mert a művész-pedagógus Levente Péter produkcióit szavakkal legfeljebb körülírni lehet. Azt is inkább látni kéne, ahogy jó gazda módjára pipára gyújt portája előtt, és pontosan úgy int búcsút elmaradhatatlan kalapjával, mint amikor játszva tanítja, hogyan kell, pontosabban hogyan érdemes élni. Az önmagát autodidakta társas lénynek nevező „meseember” – mellesleg Jászai Mari-díjas művész, s a Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjének birtokosa – évente nagyjából százhúsz előadást vállal. S ráadásképpen (az egyetemi és más munkák mellett) megalapította a lassan már az országhatárokon is átnyúló El-elgondolkodók Klubját. Levente Péter és Döbrentey Ildikó meggyőződése ugyanis, hogy a felnőttek is rászorulnak olykor egy kis játékba oltott, eszmecserélő nevelésre. Az El-elgondolkodók Klubja teljesen ideológia- és pártsemleges, mert az örökifjú művész szerint az ember bal oldala csonka a jobb oldal nélkül, és fordítva, s a félemberek gondolkodni sem képesek a világot alkotó kerek egészben. Szóval a klubban havonta egyszer véleménycsere van a tíz-tizenkét fős résztvevők között, akik direkte a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből kerülnek ki. A legfrissebb hír pedig az, hogy Levente Péter a Sapientia Családpedagógiai Intézet keretén belül is hamarosan megkezdi a magatartás-kultúra tanítását. Hogy ismételten kifejthesse: „A gyerekeket kölcsönkapjuk néhány évre. Nem a tulajdonaink, nekünk pusztán annyi a szerepünk, hogy feltétel nélkül szeressük őket, és megtanítsuk a választás, vagyis a gondolkodás-döntés-cselekvés hármas egységére. Akinek gazdag lelki táplálékot adnak útravalóul, az képes lesz méltósággal túlélni bármilyen – tragikus vagy sikeres – korszakot. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy van választási lehetősége, ahonnan értelmezni tudja önmagát, a világot, s megkülönböztetni a helyeset és a helytelent.