A huszárok adtak önbizalmat a szabadságharc honvédseregének

A speciálisan magyar könnyűlovas csapatnem, a huszárság a 15. században jött létre, de a 19. század első felében nemcsak a Habsburg Birodalom, hanem más európai hatalmak hadseregeiben is voltak ilyen alakulatok. Miért?

A válasz magyarázata a hadviselés 18. századi átalakulásában rejlik. Akkor már a tűzfegyverek használatára épült a harcászat: lassan mozgó hadoszlopok, vagy inkább -sorok lőttek folyamatosan egymásra. A hadvezetések mindent annak rendeltek alá, hogy a katonák minél hamarabb megtöltsék és elsüssék fegyverüket. A célzásra kevésbé helyeztek hangsúlyt, mert akkoriban sima csövű puskákat használtak, ami nem vezette a lövedéket, így a legügyesebbek sem tudtak pontosan célozni. Emiatt úgy gondolták – egyébként helyesen –, hogy minél gyakrabban megszólaltatja a puskát az illető alakulat, annál jobb eredményt fog elérni ellenfelénél, mert a matematikai törvényszerűség szerint ezer lövésből több talál, mint százból. Nagy nehézséget jelentett ugyanakkor, hogy ezen hadtestek ellátásáról is gondoskodni kellett. A törökellenes harcok idején jöttek rá, a huszárok milyen kiválóan alkalmasak arra, hogy meggyorsítsák ezt a lassú hadviselési módot azzal, hogy hirtelen támadva képesek elvágni az ellenfél utánpótlási vonalait. Ezért kezdte alkalmazni a huszárokat valamennyi jelentős hadsereg, ami kétségtelenül magyar érdem. Ezzel együtt egy háborút csak a huszárságra építve nem lehetett megnyerni, amit tökéletesen bizonyított a Rákóczi-szabadságharc – ugyanakkor az a hadsereg, amelyik nem alkalmazott huszárokat, nagy hátrányba került.

Hogyan volt képes a huszárság Magyarországról kiindulva elterjedni Nyugat-Európában?

A nyugati államok hadvezetései arra törekedtek, hogy ne csak magyar mintára, hanem ha lehet, akkor magyarokból állítsák fel ezt a szuperkönnyű lovasságot. A kuruc katonai emigráció tagjaiból elsőként a francia és az orosz hadseregben jöttek létre huszáralakulatok, majd ez másutt is bekövetkezett. A napóleoni háborúkban a sematikus vonalharcászatot a manőverező harcászat váltotta fel, ami még inkább felértékelte a könnyűlovasság szerepét. Emiatt alkalmazta a 18. század végére minden valamirevaló európai állam hadserege a huszárságot, amely tehát magyar gyökerű volt, ám a Habsburg Birodalmon kívül ekkor már nem magyarokból állt.

Említette, hogy ebben a korszakban a fegyverek megtöltése kulcsfontosságú volt. Miért volt ez annyira bonyolult művelet?

Akkoriban még csak elöltöltő fegyverek léteztek, amelyek megtöltéséhez az elsütésig harminchat vezényszó hangzott el gyakorláskor. Egy nagyon jól képzett, profi katonákból álló gyalogos egység maximum két-három lövést tudott leadni egy perc alatt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ezen puskák hatásos lőtávolsága legfeljebb kétszáz méter volt, akkor beláthatjuk, hogy az első után legfeljebb még egy lövés leadására volt lehetőség a lovasrohammal támadókra.

A huszárok milyen fegyverrel szálltak harcba?

Külföldön nem mindig, de magyar vonatkozásban – ezen a Habsburg Birodalmat értem – a huszár volt a legsokoldalúbban használható katonatípus. Egy pár pisztollyal, egy karabéllyal és egy szablyával indult harcba, ami jelentős fegyverzetnek számított. Összehasonlításképpen: egy gyalogosnak mindössze egyetlen szuronyos puskája volt, amivel lőhetett és döfhetett. A huszár ezzel szemben a karabéllyal távolról is tudott tüzelni, a lovasroham mindig ennek az elsütésével kezdődött. A vágta során, amikor – így mondták – már látszott az ellenfél szeme fehérje – ez tizenöt-húsz méteres távolságot jelentett –, elsütötték az egyik pisztolyt, nem igazán célozva, hiszen célozni nem lehetett, de a golyó így is becsapódott az ellenséges tömegbe. Egy lovasszázad százhatvan emberből állt, és általában két sorban támadtak. Egyszerre tehát csak a pisztolyok fele szólalt meg, de már ettől is meginoghatott a szemben lévő arcvonal. A másik pisztoly önvédelemre szolgált a közelharc során, mert abban a pillanatban, amikor a huszárok összecsaptak az ellenséggel, a zárt rend óhatatlanul felbomlott, és egyéni párviadalok alakultak ki. Ebben természetesen a kardnak jutott a legfontosabb szerep.

Mind a Habsburg, mind a nyugat-európai hadseregekben léteztek más könnyűlovas csapatnemek is. Ezek mennyiben különböztek a huszároktól?

A többi könnyűlovas egységet részben a huszárokat utánozva, részben más feladatokra hozták létre – mert az teljesen világos volt, hogy könnyűlovasokra nagy szükség van. A huszáregységeket magyar kiképzők nélkül nem tudták felállítani. Emellett pedig a nemzeti büszkeség is egyre erősebb volt, ezért minden nemzet – így például a francia és az angol is – megalkotta a saját könnyűlovasságát is, amelyek attól még nem igazán váltak azzá, hogy könnyű fegyverzettel, és nem páncéllal, nehéz karddal látták el őket. A lényeg ugyanis a kiképzésen és alkalmazásuk módján volt: egy katonai egység valójában akkor számított nehézlovasnak – ilyenek voltak például a dragonyosok és a vértesek –, ha feladatuknak a csatarend áttörését szabták meg. A huszárok legfontosabb szerepe ezzel szemben a haderő kísérése és kiszolgálása volt. A helyzet fonáksága, hogy a Habsburg-hadsereg is elkezdte másolni az így létrejött nyugat-európai könnyűlovasságot, és létrehozta a svalizsércsapatokat, amelyeket – miután a szabadságharcban rájöttek arra, hogy zsákutcát jelentettek – 1857-ben megszüntettek. A svalizsér szó egyébként a francia könnyűlovas szó torzult alakja. A császári-királyi haderőben emellett voltak ulánusegységek is, amelyek a lengyel nemzeti lovasságnak számítottak. Ez a csapatnem a 18. században alakult ki, a tatárok elleni harcok során. Ők lándzsával – úgynevezett pikával – voltak felszerelve. Majd minden nemzet elkezdte alkalmazni őket, nem divathóbortból, hanem célszerűségből. Ennek magyarázata, hogy a hirtelen, gyors lovassági támadást a gyalogság védelmi négyszögben – egyfajta sündisznóállásban – felállva próbálta kivédeni. Ebből előrenyúlt a hosszú szuronyos puskák hada, amivel folyamatosan sortüzeket adtak le. Ezt a tömeget lovasság csak abban az esetben tudta feltörni, ha a tüzérség támogatta, amit segített, ha a lovas hosszú lándzsát is tudott használni, amivel beszúrhatott a szuronyok közé. Az ulánusok ebben az elemben – de csak ebben – jobbak voltak, mint a huszárok.

Az 1848. márciusi forradalmat követően, nyártól Magyarország hatalmas vállalkozásba, az önálló hadsereg megszervezésébe fogott. Mekkora szerepet szántak ebben a huszároknak?

Rendkívül nagyot, aminek volt hátránya is, mert ez a korszak már a tüzérségről és a korszerű lőfegyverekkel vívott gyalogsági harcászatról szólt. A magyar hadvezetés két okból alapozott a huszárságra. Egyrészt muszájból, mert közöttük voltak a legjobban kiképzett katonák. Nekik köszönhető, hogy másfél évig ellenálltunk, és hogy sikerrel vívtuk meg a szabadságharc első felét. Másrészt ez a csapatnem magyar nemzeti jelleget öltött, ott voltak a legnemzetibb érzelmű katonák, nem véletlen, hogy oda sohasem kellett kötéllel fogni az újoncokat. A császári-királyi hadsereg tizenkét huszárezredéből kettőben, legfeljebb háromban haladta meg a magyar tisztek aránya az ötven százalékot, de a szellem mégis magyaros maradt.

Ismert, nagy hatású történet, hogy a Lenkey-huszárok 1848 májusában hazaszöktek a császári hadseregből, Magyarország határain kívülről. Mekkora pluszerőt jelentettek az ehhez hasonló cselekedetek a szabadságharc számára?

A Lenkey-huszárok hazatérése egy kicsit korai volt, és inkább problémákat okozott. Abban az időszakban még semmilyen felelős magyar politikus nem gondolkozott a birodalomtól való elszakadásban, hiszen úgy tűnt, békés úton, véráldozatok nélkül sikerül óriási eredményeket elérni. A birodalmi vezetés emellett nyilvánvalóvá tette, hogy nem engedi megbontani a hadsereg egységét. A Lenkey-huszárok ezzel szálltak szembe, amikor felmondták az engedelmességet, kellemetlenséget okozva a magyar politika számára. Nem véletlen, hogy tulajdonképpen megbüntették őket, igaz, büntetésük olyan volt, amit maguk is szerettek volna: a Délvidékre, a szerb felkelők ellen küldték harcolni őket. Az ősszel bekövetkezett huszárhazaszökések voltak azok, amelyek már az önálló magyar hadsereg szervezése nyomán felbuzduló nemzeti érzésekből fakadtak. Ez már egybevágott a magyar vezetés céljaival, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy kenyértörésre kerül sor, nincs értelme tovább kompromisszumot keresni. Az új hadsereg felállításához nagyon jól jött ez a profi katonaság, amelynek tagjai nemcsak szavakban tettek tanúbizonyságot hazaszeretetükről, hanem azzal is, hogy tűzön-vízen keresztül, az életüket kockára téve tértek haza. Ez egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás, amit mutat, hogy például a Vilmos huszárok mintegy fele elesett útközben.

Melyek voltak a huszárok legfontosabb haditettei a szabadságharcban?

Ez már a modern harcászat kora, amikor a gyalogság és a tüzérség volt a meghatározó. Emiatt nem tudunk olyan csatát mondani, amelyet a huszárok döntöttek volna el, mégis nagyon fontos szerepet játszottak. Hazatérésük rendkívüli érzelmi többletet adott az országnak, és ugyanez történt a harcmezőn is: amikor megjelentek díszes ruhában, magabiztosan, az önbizalmat adott a többi katonának, különösen a tapasztalatlan újoncoknak. 1848 végén, 1849 elején a téli hadjárat mindegyik ütközete a magyarok vereségével zárult, s a csaták után el kellett hagyni a csatateret. Az ellenfél ilyenkor üldözést indított, ami az újonc katonáknál tapasztalatlanságuk folytán végveszélyt jelentett, mert nem vagy nem elég gyorsan tudtak védelmi négyszögbe felállni, esetleg egyénileg kezdtek menekülni, holott csapatban százszor biztosabb a túlélés. A még gyenge fegyelmű, kiképzettségű magyar katonaság visszavonulásának fedezése kulcsfontosságú volt, ami többnyire a huszárokra hárult: jelentős áldozatok árán, az ellenfél mozgásának lassításával elérték, hogy legyen idő a többi alakulatot biztos helyre visszavonni, és elkerüljék megsemmisülést. A huszárok a testükkel fedezték tehát a tapasztalatlanabb csapatok elvonulását a vesztes csatahelyekről, és ezáltal lehetővé tették, hogy később összekovácsolódjon az a honvédsereg, amely majd a Tisza mögül kitörve a tavaszi hadjáratban meghátrálásra kényszeríti, és sokszor le is győzi a császári haderőt. A szabadságharc katonaságában egyébként tizennyolc huszárezred szolgált. Ezek nagyjából harmada állt profi katonákból, másik harmada reguláris huszárezredek bázisán, de zömében újoncokból alakult meg, míg harmadik harmadát a semmiből hozták létre, általában egy-egy lovas szabadcsapatra építve, újoncokkal feltöltve.

A huszárság szerepe a 19. század második felétől folyamatosan csökkent. Sorsukat az első világháború egyre gépesítettebb harcászata, lövészárokharcai pecsételték meg végleg?

Már az 1866-os porosz–osztrák háború levette őket a harcmezőről. A poroszok ott már hátultöltő puskát használtak, amivel öt-hat másodpercenként tudtak leadni egy lövést. Emiatt a fedezékbe húzódó gyalogságot lovasrohammal meg sem lehetett közelíteni. Ennek hatására mindenütt a huszárság mintájára alakították át a teljes lovasságot. Bár hagyománytiszteletből a vértes és a dragonyos elnevezéseket megtartották, valójában huszárfegyverzettel, huszárlovakkal látták el őket, innentől ugyanis nem az áttöréses lovasrohamok, hanem a hadsereg kiszolgálása lett a feladatuk. Ez már csapatlovasság volt, amely a felderítést, a saját utánpótlási vonalak biztosítását, az ellenfél utánpótlási vonalainak elvágását végezte, a harcmezőn azonban viszonylag ritkán, tömegesen pedig többé szinte sohasem vetették be. Ha mégis megtették, annak katasztrófa lett a következménye, mert a korszerű fegyverekkel lemészárolták a lovasrohamra indulókat. Így jutunk el odáig, hogy az első világháború második felében már alig ültek lovon a katonák, egy-egy ezrednél legfeljebb egy lovasszázad maradt meg. Ehhez hozzájárult az is, hogy nem volt elegendő ló, ugyanis vagy a harcokban pusztultak el, vagy pedig a tüzérségi eszközök vontatására, szállítására használták őket. Ez utóbbi feladatot annyira fontosnak tartották, hogy emiatt még a maradék lovakat is elvették a lovasságtól. Amikor viszont Oroszország 1917-es összeomlása után a szövetséges német és osztrák–magyar hadsereg hatalmas térségeket tudott megszállni, ahol nem lehetett összefüggő arcvonalat kialakítani, újra szükség lett a lovasságra. Ugyanez a helyzet állt elő az 1922-ig tartó orosz polgárháborúban, ami a lovasság utolsó nagy fellángolását hozta. A második világháború aztán már igazán gépi háború volt, amelyben más szerepe lett a magyar lovashadosztálynak is, amelyet 1944 őszén tiszteletből elneveztek huszárhadosztálynak. Nem klasszikus lovassági feladatokat – roham, portyázás, üldözés – végzett, hanem a terepen való gyors helyváltoztatást, súlypontáthelyezést segítette: ez lett a leggyorsabban manőverező, mindenhol bevethető magasabb és – az egyetlen páncéloshadosztályt nem számítva – a magyar hadsereg legjobban gépesített egysége. A németek és a szovjetek is erre használták a saját lovassági alakulataikat. Összességében megállapíthatjuk, hogy a huszárság az egyetlen lovassági csapatnem, amely ilyen sokáig fenn tudott maradni, mégpedig azért, mert képes volt alkalmazkodni a változó körülményekhez. A nukleáris elrettentés időszakában aztán végképp szükségtelenné vált az alkalmazása.