A hóhér nem bánta meg

Mengele a II. világháború után három évig Bajorországban bujkált, majd a náci hálózat segítségével Latin-Amerikába menekült. Argentínában, majd Paraguayban, végül Brazíliában élt, mindig rejtőzködve, álneveken, míg 1979-ben Bertioga tengerpartján találták meg holtan. Azt azonban, hogy valóban az ő holtteste volt-e, csak 1985-ben tudták kétséget kizáróan megerősíteni.

A rokonoknak, barátoknak írt levelei egyértelműen bizonyítják, hogy Mengele nem változatott nézetein – írta az El Pais című spanyol napilap. A most közzétett 85 írást 20 évvel ezelőtt kobozták el ismerőseitől, s azóta a brazil rendőrség archívumaiban porosodott a paksaméta. A levelek – amelyeket portugál fordításban a Folha de Sao Paulo című brazil lap publikált – egy bujkáló ember mindennapi életéről szólnak, de megjelennek bennük olyan gondolatok és kommentárok, amelyek azt mutatják: Mengele egyáltalán nem bánta meg szörnyű tetteit és élete végéig rögeszmésen hirdette annak fontosságát, hogy megőrizzék a felsőbbrendű faj tisztaságát, a náci ideológia elveinek érvényességét. Az egyik, 1976-ban kelt levelében például arról ír, hogy Albert Speer emlékiratait olvassa. Speer a náci érában a fegyverkezésért felelős miniszter és Hitler kedvenc építésze volt, majd Nürnbergben 20 évre ítélték és börtönévei alatt írta meg memoárjait. Mengele siralmasnak tartja, hogy Speer könyvében megbánást tanúsít és mentegetőzik.

Leveleiben ugyan egyszer sem szól Auschwitzról, de gyakran utal a veszélyre, amelyet a faji keveredés okozhat. „Latin-Amerika komoly veszélybe sodorja magát, ha csökken az északi fajok súlya. Az európaiaknak a világ más részein létrehozott civilizációja csak ott ért el sikert, ahol a fehérek nem keveredtek.” Ugyanakkor magasztalja a dél-afrikai faji elkülönítést, az apartheidet, amely azokban az években volt tetőfokán. Mengele a rokonokat is igyekezett megvédeni a „fertőtől”. Tiltakozott egyik unokahúgánál az ellen, hogy olyan vőlegényt választott, aki bár német származású, nem osztja az árja ideológiát.