A helyrehozandó ügyek minisztériuma

A kormánytagok közül valószínűleg Ján Kubiš külügyminiszterre várt a legnehezebb feladat, nem kisebb terhet pakoltak a vállára, mint a Smer, HZDS és SNS alkotta hármas kormánykoalíció nemzetközi elfogadtatása, legfőként pedig a Ján Slota nemzeti vezér pártjának kormányzati szerepvállalása miatt felmerült aggályok mérséklése. Különösen megnehezíti Kubiš feladatát, hogy a kormányzó koalíció egyetlen pártja sem aktív tagja valamely nemzetközi politikai tömörülésnek, legfeljebb ácsingóznak a tagságért.

Egy ilyen posztra felkészült szakember kellett, bizonyára tehát nem véletlen, hogy Ján Kubišra esett Robert Fico kormányfő választása. Jószerivel egyedül ő tekinthető profinak Fico kabinetjében, elismert, nemzetközi hírű diplomatából, a külügyi szolgálatban eltöltött hosszú évek után lett a honi diplomácia legfőbb vezetője. A jelek szerint ő élvezi a viszonylag legnagyobb szabadságot a miniszterek közül, ez lehet a magyarázata, hogy bizonyos kérdésekben időről időre nyíltan a kormányfőétől eltérő álláspontot foglal el. Legutóbb például az európai uniós alkotmányos szerződéstervezet kapcsán merült fel ellentét főnök és beosztott között.

A kormányváltás óta Szlovákia tehát mintha kettős külpolitikát folytatna. A közvélemény nem véletlenül nevezi a külügyi tárcát – szabad fordításban – a kimagyarázandó ügyek minisztériumának (eredetiben „ministerstvo zahraničného žehlenia”). Kubišnak gyakorlatilag egyéb feladata sincs, mint helyrehozni, amit a porcelánboltban általában elefántként viselkedő főnöke eltolt.

Nyilván ezzel is összefügg, hogy külpolitikánk igazából kiszámíthatatlan, értelmezhetetlen, nélkülözi az értékorientációt és fő jellemzője a koordináció hiánya. Emlékezzünk csak arra, hogy a miniszterelnök – külpolitikai tévelygéseinek bizonyítékaként – az év elején részt vett a Fidel Castro által vezetett kubai forradalom 48. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen. Az emberi jogi aktivistákat valósággal sokkolta, hogy Szlovákia a legmagasabb szinten képviseltette magát a rendezvényen, értetlenül fogadták, hogy ha már a kormányfő elment a kubai forradalom évfordulója alkalmából tartott fogadásra, miért nem kérte akkor például a politikai foglyok szabadon bocsátását. Martin Bútora külpolitikai elemző, Szlovákia korábbi washingtoni nagykövete akkor úgy nyilatkozott, Robert Fico úgy viselkedik, mintha 1989-et, a politikai rendszerváltást észre sem vette volna. Alighanem Kubiš tanácsára mondott le Fico arról is, hogy tervezett dél-amerikai körútján Brazílián és Chilén kívül útba ejtse Caracast is, és találkozzon Hugo Chávez államfővel.

Ugyanakkor Kubiš sem kelti minden esetben a tapasztalt diplomata benyomását, hiszen a legfőbb külügyér is kitesz időnként magáért az olyan kijelentéseivel, hogy valakik koordinált hitelrontást, lejárató kampányt folytatnak Szlovákia ellen, vagy hogy Koszovó függetlenségével visszaélnének a magyarok. Ha már Koszovónál tartunk, a külügyminiszter tett még egy egészen fura kijelentést. Kubiš a parlament európai ügyekkel foglalkozó bizottságának egyik ülésén Vuk Draskovics szerb politikusra hivatkozva kijelentette, hogy a szerbek meghamisították a Koszovóról szóló népszavazás részvételi arányát, hogy az érvényes legyen. Az ellenzék szerint Kubiš ezzel megérett a leváltásra.

Visszatérve az elsőként idézett kijelentésekre, az ilyen megnyilvánulásokból lehet következtetni arra, hogy a szlovák külpolitika populista színezetű, és bár nem deklaráltan, de néha óvatosan meglovagolja az euroszkepticizmus hullámait, lásd az alkotmánnyal kapcsolatos meggondolatlan kormányfői kijelentéseket. Külpolitikánk populista színezete más szempontból is igazolható, a kormány ugyanis mintha mást-mást mondana idehaza és külföldön. Míg itthon radikálisabban fogalmazódnak meg az elérendő külpolitikai célok, a konkrét lépések már árulkodnak nyakasságról.

Kubiš a jelek szerint jó PR-munkát végez, mivel dacára az Oroszország felé való nyitásnak, az iraki kivonulásunknak, a csehországi rakétapajzs telepítéséről hangoztatott felfogásunknak, Szlovákia egyelőre – legalábbis látszólag – nem rúgta össze a port saját családjával, az Európai Unióval, és eddig az Amerikai Egyesült Államok sem utalt rá, hogy orrolna ránk. Ami késik, persze nem múlik, ugyanis az USA a vízumkényszer majdani, reménybeli feloldása pillanatában gyaníthatóan éreztetni fogja Szlovákiával, nincs ínyére, hogy az ország eltért a korábbi külpolitikai irányvonalától. Noha a külügyminiszter első útja Magyarországra vezetett, a szlovák–magyar államközi kapcsolatok a pozsonyi kormányváltást követően röviddel gyakorlatilag mélypontra jutottak. Az enyhülés jelei ugyan mára tapasztalhatók, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy a kényes kérdéseket mindkét fél kerüli.

OSZTÁLYZAT

2-