A házasság „válsága”

A házasság csak keveseknek való – mondják annak bírálói –, mert arra csak kevesen alkalmasok, hogy egy valaki mellett egy egész életen át híven kitartsanak... csak kevés olyan ember van, aki bele ne fáradna, halálosan bele ne unna e reákényszerített együttélésbe. Embertelenség tehát egy egész társadalomtól s annak minden tagjától azt követelnünk, amire csak egyes különös hajlandóságú tagjai volnának képesek. Mi következhetett hát egyéb abból, ami alapjában véve ennyire hamis, mint hamisság, általános csalás és képmutatás? Ez az intézmény nem az emberszeretet, hanem az államérdek műve... mert mire törekszik az állam? Hogy lehetőleg rend legyen – akármilyen áron –, hogy rá lehessen mondani valamire, ami csak látszat, hogy az rend. S akik az állammal együtt e rend hívei, azok gyermeküket például arra kényszerítik, hogy oly lénnyel kössenek házasságot, akit nem ismernek, akit életükben alig néhányszor láttak... miután szemükben a házasság nem egyéb, mint gazdasági szerződés... aminthogy az is ma már egészen... de napokig lehetne e nonszenszről beszélni, amit házasságnak nevezünk. Ez nem az a törvény, amelyet becsületesen be lehetne tartani...

E bírálat így – kiszakítva a mindenségből s annak bírálatából – helytállónak látszik, ellene alig lehet ellenvetést tenni. De mihelyt körülnézünk, vagy magunk elé a jövőbe vetünk pillantást, a következő kérdések adódnak maguktól:

Melyik az a másik törvény, amelyet az ember becsületesebben szolgál? Például a legfőbb törvénnyel – amelynek szövege ez: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat –, ezzel hogy állunk? Ezt a tanácsot híven követni még kevesebben képesek – s embertelen-e maga a követelés ezért? S miután annyi képmutatásnak és hamisságnak okozója, inkább elvetendő-e? Ez a törvény is csak egy emberszerető társadalmi berendezkedés látszatát hozza létre inkább, s nem magát az emberszeretetet plántálja a szívekbe. S ha a házassági intézmény szörnyű következményeiről, visszásságáról napokig lehetne beszélni, vajon nem lehetne éppúgy a hadikórházakról... a dum-dum-lövegek tilalmáról, de már az útszéli koldusokról is évekig beszélgetni?

S vajon csakugyan az állam törvénye-e csupán a házasság, vagy van ez intézmény elementumaiban olyan is, amely arra mutat, hogy talán ez a törvény nem is állami eredetű, csak mint néki hasznos adaptáltatott? Vajon csakugyan a felületes emberismeret embertelensége, hogy a fontoskodás, vagy a közzel szembeszálló egyén iránti rosszindulat hozta-e létre ezt a törvényt?

Nem. Tudjuk, hogy nem. Tudjuk, hogy egy emberi ideál fejeződik ki abban. (Hiszen ami merőben az önkény műve, ami egy atomjában sem emlékeztet az emberre és titkos vágyaira, az sok ezer éven át talán mégsem lett volna fenntartható.) A hűtlen és állhatatlan ember forrongó lelkiismerete valaha a hűség, állhatatosság és tisztaság ideálját akarta létrehozni e törvényben. Ti pedig ne éljetek úgy, mint az edombeliek stb. – mondja az ĺrás. És mért ne éljenek úgy? Mert a gyalázat, a förtelem náluk mindennapos, miután törvényük lazább! S mihelyt lazább a törvény...

De végül: ha ez az ideál: a hűségnek és az egész életre szóló együttlétnek ideálja valóban nem nekünk való már, ha valóban idejét múlta, csődöt mondott... melyik az a másik ideál, amely az ember méltóságának magába vetett hitének jobban megfelel... vagy, ha erre nem is alkalmas, de szerényebb óhajtásnak felel meg jobban: melyik az, amelynek keresztülvitele kevesebb szenvedést és csalódást okoz?

Ha a házasság fogalmában rejlő követelményt úgy fogjuk fel: mint azon számos lehetetlen követelmények egyikét, amelyeket csak azért írt elő a törvényhozó, hogy szigorúságával az emberből valami lehetségeset csikarjon ki legalább – vagyis feltesszük magunkban, hogy nem fogjuk tehát azt a szigorúságot oly komolyan venni –, akkor helyben vagyunk, vagyis a mai művelt világban vagyunk, amely ezt a törvényt nem respektálja oly nagyon, hogy nevetségessé lenne általa. A mai társadalmak embere ezt a törvényt igényeihez már rég átszabta: majdnem úgy él már, mint az edombeliek. Módja van tehát úgyszólván szabadon kísérleteznie magával, s meg is teszi: hiszen elválik, többször házasodik, házasságtörő, megpróbált szabadon élni, szabadházasságokban, megkísérelte az olyan együttélést, amelyben férfi és nő külön él, amelyben mindkettő dolgozik, szerény is volt: megelégedett azzal, hogy magányát apró szerelmekkel üdítse... azt lehetne mondani, hogy kikóstolt mindent, ami csak lehetséges... Melyik ezekből az együttélésnek az a formája, amelyet tapasztalataink alapján ajánlani mernénk embertársainknak, amelyről nyugodt lélekkel azt állíthatnók, hogy szebb, jobb megnyugtatóbb és áldásosabb lesz, mint a házasság? Amelyben férfi és nő nem unnak rá egymásra, s ha ez elő is fordul, amelyben az elválás könnyű, egyik félre sem fájdalmas s nincsenek végzetes következményei? Amelyben a lélek sosem érzi megalázva magát, mert nem kell csalnia... Melyik az? Talán a háremrendszer?

S mihelyt ezt a kérdést felvetjük, akkor nyomban rá kell eszmélnünk, hogy nem annyira a házasság intézményét tartjuk mi bűnös lehetetlenségnek, mint inkább: kétségbe vagyunk esve a férfi és nő együttélésének reménytelensége felett. S ha még több kérdést vetünk fel, akkor egy pillanat múlva már ott vagyunk megint a régi siralomnál: az ember sorsa lesz megint az, amely végképp megszomorít.

Mert, mért is állítanók, hogy az ember házasságában boldogtalanabb, mint egyéb társadalmi berendezkedésekben, mint minden egyébben, amihez csak hozzáfog? Hiszen nemcsak a jó házasság olyasmi, amit kivételes szerencsének lehet tartani, hanem minden, ami az embernek sikerül: ha boldog mint agglegény, ha szereti foglalkozását, még az is néhanap, ha egyáltalán életben marad.

Boldog ember különben sincs sok. S bár a rossz házasság valóban gyakori, de a rossz bírói ítélet is gyakori s a boldogtalan ifjúság is az. S mi a boldogtalan házasok jajszava a nyomorgókéhoz képest? Nem pazarlás-e az a nagy indulatosság, amellyel némelyek épp a házasságot ostorozzák? Nem belátás hiányára vall-e, ha az ember házasságát követelőbben vagy reménytelenebbül vizsgálgatják, mint egész sorsát? Hogy a házasságtól várnak mindent, vagyis a törvénytől, hogy az boldogságot kényszerítsen rájuk? S hogy jobban kétségbe ejti őket, ha épp e dologban nem tudnak jó tanáccsal szolgálni, ha nem tudják eldönteni, miként kellene intézményesíteni a legnagyobb emberi szerencsét?

Igaz, hogy a keserűség akkor is az marad, ha az ember tetejébe még tanácstalan is, sőt így még nagyobb a keserűség. S ki-ki hol van megsebezve, ott érzékenyebb. S minél megdönthetetlenebbnek látszó intézmény okozza az egyén szerencsétlenségét, annál vadabbul birkózik, hogy azt megdöntse. S még akkor is, ha helyében a semmi következnék...

S még akkor is, ha belátja, hogy nincs olyan intézmény, amely az emberiséget kielégíthetné... s már csak azért sem, mert az merőben különböző individuumok összessége... oly individuumoké, amelyek közül az egyiket, rendesen a szerencsésebb temperamentumot: mindaz boldoggá teszi, ami a másikat boldogtalanná... Hiszen még olyan is akad: akit szabadság, vagyon, hír, szerelmi siker s mindaz, amire vágyunk, immár megnyomorít, vagy elzülleszt, mint felemel. Az elégedetlen gyűlölködni fog, ha belátja is, hogy nemcsak a házassági törvény, de minden oly törvény kegyetlen, amely általános rendet, tehát ideált kényszerít rá az individuumra s annak vágyaira... s hogy a méhek megingathatatlan szerelmi törvénye az egyik ember számára nem volna kegyetlenebb rend, mint másoknak az, ha itt a vadállatok szilaj szépségű nemi szabadságát akarnók magunk mögött törvénnyé tenni. S ha kénytelen volna is beismerni, hogy bizonyára már olyan házasság is volt e sokféle világban: amely kényszerűséggel kezdődött s szeretettel végződött. Oly szeretettel, aminőre csak az évtizedes együttélés nyomorúsága szoktathatja az embert. Hiába! Az elégedetlenség nem szívesen hallgat a belátásra – a tapasztalat ezt bizonyítja –, s valószínű, hogy a házasság intézményét is meg fogja idővel dönteni. Az ember kielégíthetetlen, az ember örök nosztalgiával szívében éli le életét. A természet durva adagokban lökte belénk indulatainkat, vágyainkat, s mintha kíváncsian figyelné, hogy mire megyünk vele segítség nélkül.

Mi magunk volnánk kénytelenek tehát, hogy nosztalgiáink felett megszerezzük az uralmat... ha történetesen azt akarnók, hogy helyettünk legalább intézményeink legyenek örökéletűek. De ezt nem is akarjuk, bűn volna, természetellenes, ha ezt akarnók. Aki kevés valahogy meglelte helyét a világban, az tovább is ragaszkodni fog a rendhez, s a sok szenvedő végül mégiscsak felborítja majd. Nemcsak az embereknek, intézményeinknek is kérlelhetetlen halál a sorsuk.

S ha felborítja: egy irracionális ideál fog letűnni az ember egéről: a hűségé és állhatatosságé... S következik talán egy racionálisabb. De hogy az milyen lesz: elképzelni sem tudom.

Nyugat, 1926/10