A harmadik birodalom a drogok mámorában

Norman Ohler Totális eufória – Drogok a Harmadik Birodalomban című könyve a náci Németország eddig ismeretlen arcáról lebbenti fel a fátylat olyan lebilincselő formában, hogy az olvasó szinte észre sem veszi, történelmi dokumentumot olvas, nem pedig thrillert. A gonosz szolgálatában Bizonyára azért is, mert ami Németországban a húszas évek közepétől a negyvenes évek közepéig történt, az valóban felér egy rémregénnyel. Emberi ésszel mostanáig nem is lehet felfogni, hogyan szegődhetett ennyi energia és vak hit a gonosz szolgálatába. Norman Ohler könyve sok hasonló kérdésre szolgál magyarázattal.  A német újságíró, aki palesztinai és jeruzsálemi haditudósítóként kezdte a pályáját, a Német Szövetségi Levéltárban talált rá Hitler személyes orvosának, Theodor Morellnek a naplójára, amelyben a doktor részletesen feljegyezte, mikor mit szúrt be A. betegnek. Az, hogy A. beteg nem más, mint Adolf Hitler, közismert tény volt, de az intravénásan adagolt szerekkel a történészek eddig nemigen foglalkoztak.  Morell figyelmét azonban épp ezek ragadták meg. Berliniként tudott egyet s mást a drogokról, tisztában volt azzal, hogy például az eukodal, amelyet Morell rendszeresen adagolt a Führernek, nemcsak egy laza kedélyjavító, hanem a herointól is erősebb, totális eufóriát kiváltó szer. Ohler ezen a nyomon haladt tovább a dokumentumok között, és levéltárakban töltött öt év után fokozatosan kibontakozott előtte a szinte folyamatosan droghatás alatt álló HarmadikBirodalom képe. Nem iszik, nőhöz nem nyúl Ohler az első világháborús veszteséget féktelen mulatozással gyógyító dekadens weimari köztársaság felidézésével kezdi a történetet, ahol a színésznők droghatás alatt játszottak, az üzletemberek minden tárgyalás előtt kokaint szippantottak, és a gyógyszertárakban legálisan, recept nélkül lehetett morfiumot és heroint vásárolni.  1928-ban, csak berlini patikákban, 73 kg fogyott el ezekből a drogokból, a mellékhatásaikról ekkor még senki sem beszélt. Elsőként a nácik kezdték tiltani a drogokat mint zsidó mételyt, és a vegyszeres bódulat helyett eszmei gyógymódot ígértek. A propaganda része volt, hogy Hitlert, az NSDAP vezetőjét úgy láttatták, mint aki minden energiáját a nemzet szolgálatába állítja, és ezért minden földi örömről lemond. „Egy kimondott zseni, aki úgy kínozza a saját testét, hogy azon sírni lehetne! Nem dohányzik, nem iszik, szinte kizárólag csak zöldséget eszik, nőhöz nem nyúl” – írta róla 1930-ban egy harcostársa. Hitler még kávét sem ivott, de nem azért, mert eltelt a náci eszmével, hanem mert gyomorbajos volt. Orvosai nem tudták gyógyítani, mert nem engedte, hogy hozzányúljanak, megvizsgálják, a panaszai okát firtassák. „Soha nem bízott volna meg egy specialistában, aki többet tud róla, mint ő saját magáról. A többiektől eltérőn a jó öreg Morell doktor a maga ártalmatlan kellemes kisugárzásával a biztonságot jelentette számára” – írja Norman Ohler. Jelenthette is, mert Morell doktor nem kérdezett, nem vizsgált és nem akart gyógyítani, beérte a tüneti kezeléssel. Arra pedig ott voltak a berlini prominens betegeknél már bevált „vitamininjekciók”. A folyton belőtt Führer Hitler és Morell megismerkedése is sokatmondó. A túl sok szakmai gátlással nem rendelkező, s a berlini bohémvilágban jól ismert orvost a müncheni Barna Házból, a nemzeti szocialisták központjából hívták fel, hogy diszkréten kezelnie kellene Heinrich Hoffman birodalmi fotóriportert, akinek trippere (kankója) volt.  A kezelés sikerrel járt, és Hoffmann hálából meghívta Morell doktort egy estélyre, amelyen Hitler is részt vett Eva Braunnal, a fotós egykori asszisztensével. Hitler itt beszélt Morellnek a gyomor- és bélgörcseiről, fáradékonyságáról, a doktor pedig azonnal mutaflor baktériumkúrát írt elő, amelyet egy olyan katona bélflórájából kitenyésztett törzzsel végeztek, aki gond nélkül átvészelte a balkáni háborút.  A kúra eredményes volt, és ettől kezdve Morell azt szúrt be Hitlernek, amit akart. Glükózt, jódot, kalciumot, szteroidokat, hormonokat, kodeint – összesen vagy nyolcvanféle szert. A bejegyzések szerint többször előfordult, hogy a Hitlert szállító vonat megállt, hogy Morell beadhassa neki az eukodal injekciót. Hitler ugyan többszörösen drogfüggő lett, de folyton vitális, energikus, bizakodó és olyannyira elégedett volt, hogy Morellt habilitáció nélkül professzorrá nevezte ki, és 200 ezer birodalmi márka kamatmentes kölcsönt adott neki, hogy házat vásároljon Berlin luxusszigetén. A pénzt nem kellett visszafizetnie – a kezelés honoráriumaként számolta el. Morell karrierjének szomorú ellentmondása, hogy nem volt meggyőződéses nemzeti szocialista, azért lépett be a pártba, nehogy zsidónak higgyék. A háború után az amerikaiak fogságába esett, de 1947-ben szabadon engedték, és egy év múltán meghalt. Hagyatékát mostanáig senki nem tanulmányozta olyan tüzetesen, mint Norman Ohler, aki pedig belenézett, nem hitte el, hogy a tiszta életet hirdető nácik ennyire képmutatók lehettek. Pedig azok voltak. Nácizmus tabletta formájában A metamfetamint, a birodalom hivatalos serkentőszerét, a Temmler vegyiüzem vezető vegyésze, Fritz Hauschild (a háború után ő lett az NDK-s sportolók doppingprogramjának vezetője!) fejlesztette ki, és 1937-ben pervitin néven jegyeztette be a birodalmi szabványhivatalban.  Az új csodaszerből a Temmler gyár mintákat küldött az orvosoknak, és komoly reklámkampányt indított, amelyben azt hirdette, hogy a szer növeli az önbizalmat, gyorsítja a gondolkodást, élesíti a figyelmet, elűzi a fáradtságot, megszünteti a frigiditást, és új energiával tölt fel. Nem csoda, hogy a háziasszonyoktól a diákokon át az éjjeliőrökig mindenki használta, a vendégeket minden jobb házban a drogot tartalmazó Hildebrand pralinéval kínálták. „A metamfetamin tette lehetővé, hogy az egyén működni tudjon a diktatúrában. Ez volt maga a nácizmus tabletta formájában” – írja könyvében Norman Ohler. Az orvosok között csupa kedvező hatásról számoltak be, olyannyira, hogy 1938-ban Otto F. Ranke, a Birodalmi Általános Fiziológiai Intézet vezetője arra a következtetésre jutott, hogy ez a katonák fáradékonysága ellen bevethető leghatásosabb szer. Az egész hadsereg függő volt Itt kezdődött a metamfetamin diadalmenete. A „blitzkrieg” előtt 35 millió adagot osztottak ki a Wehrmacht katonáinak, és akár napi 4 adagot is bevehettek. Ranke hiába intett, hogy a szer használatát orvosi ellenőrzés alatt kell tartani, ekkor már az egész hadsereg függő volt. A Birodalmi Egészségügyi Hivatal vezetője, Leo Conti is arra figyelmeztetett, hogy „katonáink extrém rosszul néznek ki, bőrük hamuszínű és ziláltak. Aki metamfetaminnal akarja elűzni a fáradtságot, az bizton számolhat testi és pszichikai teljesítményének fokozatos csökkenésével és a teljes összeomlással” – írta, de egy civil véleményét a katonai vezetés nem vette komolyan. „A Wehrmacht nem mondhat le arról, hogy akár gyógyszerek használata árán s átmenetileg növelje a katonák teljesítőképességét és legyőzze náluk a fáradtságot” – írta a földi haderő egészségügyi felügyelője.Mindeközben a náci hadsereg a Franciaország elleni villámháborúra készült, egy sokkal gyengébb – egymillió katonával és ezerötszáz tankkal kevesebbet számláló – hadsereggel. Hitlernek a vezérkart is meg kellett győznie arról, hogy az eszement terv sikerre vihető, ezért „benyomott” egy adagot, berontott az ülésterembe, és mindenkit kioktatott, hogy nem értik a fizika törvényeit is legyőző német szellemet.  A metamfetamin hatott. A bedrogozott német hadsereg 1940. május 10-ről 11-re virradó éjszaka lerohanta, és egy hónapon belül elfoglalta Franciaországot és a Benelux államokat. Ez a drogok által gerjesztett harci szellem kitartott a háború végéig, Hitler még a szovjetek előrenyomulásakor is azt szajkózta, hogy a németek nem hátrálnak meg, és ami vereségnek tűnik, az tulajdonképpen győzelem.  A bódulattól az öngyilkosságig Az 1944. július 20-i merényletet, amikor a robbanás a falhoz vágta és másodfokú égési sérüléseket szenvedett, szemrebbenés nélkül vészelte át, csak akkor érte el a sokkhatás, amikor a szer már nem hatott. Ohler számításai szerint 1941 és 1945 között Hitler nem kevesebb mint 800 alkalommal élt intravénás szerekkel, és körülbelül 1100 tablettát vett be. Gyakorlatilag soha nem volt tiszta a második világháború ideje alatt, ami megmagyarázza gyakori hangulatingadozásait, órákig tartó tüzes szónoklatait és érthetetlen döntéseit. 1941-ben a metamfetamint betiltották Németországban, de a fogyasztása nem csökkent. Havonta egymillió tablettát adtak el annak ellenére, hogy mindenkinél jelentkeztek a kedvezőtlen mellékhatások. Ahogy romlott a német hadsereg helyzete a keleti fronton, úgy lett egyre kiszámíthatatlanabb Hitler viselkedése és személyisége. Magába és betonbunkerébe zárkózott, 1945 tavaszára elkezdtek kihullani a fogai, remegett, paranoiás volt, és nagyon sok cukrot fogyasztott, hogy csökkentse az elvonási tüneteket. A háború lefolyása híven másolta a Führer kedélyállapotát, és a Führer állapota is pontosan megfelelt egy drogfüggő útjának az első édes bódulattól a látszólagos tündöklésen és függőségen át a bukásig. A depresszió és az öngyilkosság elkerülhetetlen volt. Ohler könyve ugyan olykor túlzásnak tűnő részleteket is tartalmaz – például arról, hogy Emil Hácha cseh köztársasági elnök azt követően írta alá a teljes kapitulációt a német hadsereg előtt, hogy Morell doktor valamit beadott neki, vagy hogy Hermann Göring táskájában letartóztatásakor 24 ezer darab ópiumtartalmú tablettát találtak –, de ami igazán sokkoló, az az a tény, hogy mindezt történelmi dokumentumok támasztják alá. A Harmadik Birodalom rendszerét a propaganda mellett valóban a drog működtette. De amint Ohler figyelmeztet: a nácizmus nem azért szenvedett vereséget, mert vezetői folyamatosan be voltak lőve, hanem mert velejéig romlott volt.