A hamamban könnyen rájöhetünk, hogy élünk

Mert érdekes, ezek a „koszos törökök” már akkor közfürdőkbe jártak, amikor mi, itt, a művelt európaiak éppen félúton voltunk a fáról lejövet, amikor a magyarok főkolomposai, beleértve az európai nemzetek legfőbb lózungjait is – jó, ha félévente csobbantak egyet.

És ezek a törökök, nemcsak úgy fölhúzták a falakat, „oszt jó napot”, hanem a középkori muszlim világ egyik legjelesebb képviselőjével, mecsetek, paloták és világ ámulatára épült dzsámik megálmodójával, bizonyos Sinan mesterrel építtettek Isztambulban egy hamamot, külön a férfiak és persze külön a nők részére.

Nos – hogy mire volt képes ez az ürge –, leborulok, s megcsókolom előtte a földet, mint néha a pápa, ha leszállt közénk.

Csak egy villanás – hogy mi minden az eszembe jutott ott az isztambuli Cemberlitas Hamamban, a fürdő nehéz faajtaja előtt, csaknem meztelenül. A merengésből csupán az öreg, egykedvűen csoszogó, elszállt agyú, a tudálékos szent relax világába nyakig belesüppedt fürdőmester taszított ki, akitől azt a tradicionális, török mintázatú lepedőt kaptam, amellyel körbetekerhettem a derekamat.

A kupola alatt, a falak mentén, a kétszintes erkélyfolyosón, mint a kaptárban, aprócska szobákban pihentek a derék törökök, odalent egy szökőkút csobogott, körülötte kávét és teát szürcsölt a nép, elmélyült arccal a semmibe révedtek, valami olyasmiről tudva, rejtelmesen olyasmibe beavatva, amit csak ők tudhattak, ők, a kiváltságosok.

Odabent a hamam gyúrói és a fürdőmesterek már tömörültek az asztalok körül. Udvariasságuk és közvetlenségük magától értetődőnek tűnt, még akkor is, ha odahaza suttyó fajankóként viselkedtek. Mert itt mindenki viselkedett, mint nálunk otthon a templomban, mert ez volt a természetes, ez volt a vérükben. Olyan vírus uralkodott itt, olyan tudatalatti, irtózatos szoftver vezérelte a fürdőzőket, aminek hálásnak illett volna lennünk, mert egy ilyen vírus betörésekor könynyen rájöhettünk fürdőzés közben, hogy élünk – s ez a felismerés néha nem vezet semmi jóra.

A belső kupola alatt, egy kör alakú, derékmagasságú pihenőn elnyúlva vagy féltucatnyian feküdtek, a kupola alatti térből további sajátos hangulatú, kápolnaszerű fürdőhelyiségek nyíltak, összesen ötöt számoltam, s azt is szájtátva, mint egy jobbágy, aki a király palotájába került.

Odabent a csobogókból szüntelenül ömlött, zubogott a víz, egyenesen bele a kőedényekbe, a vízfogókba. A fürdőedények, amelyekkel a kőkádakból merték a vizet, nehéz, fémes tapintású élménnyel gazdagították a pillanatot, s rögtön elhittem magamnak, hogy amit fogok, az tulajdonképpen egy korabeli, színezüst darab, egyenesen Damaszkuszból, gondos iparosmesterek kezéből került elő.

Egy harcedzett, tapasztalt török látható rokonszenvvel mutogatta, milyen errefelé a járás. Csak üljek és váltogassam a hideg vizet a meleggel. Aha, és tényleg – nem nagy vaszisztdas ez a törökfürdő. Csak fogja az ember az „ezüst” fürdőedényt, belemeríti a víztartóba, és zutty neki a vizet.

Embertelen, ha egy malacot leforráznak. A forró vízzel, amellyel először leöntöttem magam, a csontomig forráztam magam. A törökök bólogattak, nem rossz, így elsőre, a szusz a párolgó gőzzel együtt hasadt ki belőlem, s rögtön elillant a fürdőkupola tetejére. Kibírhatatlanul trancsírozott a forró víz, merítettem a másik, a hideg vizes kútból is, zutty neki…

A törökök nem is sejtették hogy hirtelen, jégbe merevedve egy királyfóka nézett velük szembe, s csak a szemem árulkodott, hogy mindennek vége, töredezik a jégpáncél, és különben is. A törökök jelentőségteljesen összenéztek, tudhat valamit ez a madzsarisztáni ürge, vigyorogtak elismerően.

Lassan azonban leesett, hogy jobb, ha rögtön lemosom a magammal hozott versenyszellemet, s hagyom a vizet úgy folyni, ahogy neki tetszik.

Ami ezután következett, újabb határkőnek látszott. Láthatatlan lelkek húztak-vontak odaátról, s mire átléptem a nem létező vonalat, nyögések és sóhajok, hörgések, zihálások közepette kiengedtem magamból az összes démont. Mélyről törtek elő, s bölcsen hagytam, hogy feltartóztathatatlanul távozzanak belőlem. Soha jobb élvezet – elbágyadtam, s módszeresen letaglóztam magam.

Otthonosan mozogtam a hamamban, átnéztem egy másik fürdőkápolnába, többször megismételtem a kúrát, s mire elájulva ledőltem a főkupola alatti márványlapra, megéreztem, hogy meg kell ismernem egy újabb, ezúttal mélyebb, spirituálisabb erőt – ott feküdtem egy újabb oltár előtt. A márványlapokon a fürdőmesterek meleg vizű csermelyeket indítottak a semmibe. A márványon kinyúlva elnéztem egy szőrös hasú törököt, ez a mamut, ez a janicsár éppen előttem készített ki egy csenevész angolt.

Ezek az angolok, itt Isztambulban már egyébként is a bögyömben voltak, lépten-nyomon beszóltak, s nem vették észre, hogy ezen a vidéken minden más, senkit sem érdekel, hogy ők az angolok, s csak kétségbeesetten sugározták fehérbőrű magasabbrendűségüket. Az én angolom ráadásul a csenevészebb fajtából készült, láttam, hogy a janicsár szabad prédának tekinti, akit felöklelt, szétgyúrt ez az állat, s csak döngölte kérlelhetetlenül. Szétmorzsolta az angol mimóza testecskéjét, az meg csak nyögött, s már csak az hiányzott, hogy a janicsárunk előkapja a szerszámát, felhúzza lövésre készen, hátulról szétfeszítse a hófehér angol hátsó fertályát.

Allahnak hála, finomabb törököt fogtam. Sajátos stílusban gyúrt, s inkább egy úthengert éreztem végigvonulni rajtam, mintsem egy felbőszült törököt. Jót tett velem, visszarántott a valóságba, s az út, ahonnan visszatuszkolt, gyors volt, sajátosan keleties.

Az igazi mufti csak ezután jött – a fürdőmester. Volt abban is bizonyos középkori íz, ahogy meztelen férfiak egymást fürdetik, ahol könnyen időszakadásra ébredhetett az ember, mert ilyenkor a férfi visszacsúszik a gyermekkorba – a török hamamban módszeresen fürdettek, tetőtől talpig.

A hasam alatt meleg csermelyben folydogált a víz, fakupola aprócska színes ablakain keresztül beosont föntről az ázsiai napfény, s egy török a hátsó fürdőkápolnában üdvözülten énekelni kezdett. Népdal lehetett, a törökök mosolyogtak, a gyúró rám kacsintott, a mosoly mosolyokat fakasztott, s ez újabb veszélyt jelenthetett, hiszen egy újabb, misztikus vírus nyomult felénk feltartóztathatatlanul. A dallam bejárta az egész hamamot, szárnyalt, visszhangzott. Teljesen a mélybe, a vízi világ fenekére jutottam, ideje volt visszarugaszkodni.

Odakint, az előtér méhkasszerű odvából előlépve gőzölgő testtel lebattyogtam a lépcsőn, le a szökőkúthoz, s egy líráért vettem a narancsárustól frissen facsart narancslét. Néztem, ahogy a jatagánjával ügyesen kettészeli a narancsot, a kézi sajtolójával kisajtolja belőle a levet, s az a nedű – az maga volt a Paradicsom, ott, az isztambuli Cemberlkitas Hamamban…

Insallah!