A halottainkat magunkban hordozzuk

Testet-lelket próbáló volt az a négy hónap, amely alatt naponta búcsúztam tőle, láttam, hogyan fogy el testben, és fordul magába lélekben, ugyanakkor felemelő is. Megtanultam valamit az élet örökkévaló nagyságáról és mulandó kicsinységéről, az emberi méltóságról és esendőségről, arról, hogyan múlik el 78 év munkája, öröme, szenvedése egyetlen pillanat alatt. Amikor örökre lehunyta a szemét, csend volt bennem és békesség, mert tudtam, hogy megváltás számára a halál – jobban fájt, amikor az anyakönyvi hivatalban összetépték a személyi igazolványát, mert ez jelentette számomra azt, hogy itt, a földön már senki nem számol vele. Azóta csupán a mi emlékezetünk őrzi, hogy élt, küzdött, dolgozott és szeretett, de így van ez rendjén. Halottait mindenki magában hordja – hallottam egyszer Polcz Alaine-től, és most már pontosan értem, mire gondolt. A szívünkben laknak, és csak rajtunk múlik, békében tudunk-e élni velük.

Megáll az idő, amikor távozik egy lélek

Az európai keresztény kultúrkörben a halált még a 20. század közepén is – hacsak nem tragikus hirtelenséggel következett be, vagy fiatal embert szólított el – az élet természetes részeként kezelték. Életükben készültek rá az emberek, bekövetkezte után a hozzátartozók annak rendje és módja szerint vettek végső búcsút az elhunyttól, a temetés után pedig rendszeresen megemlékeztek róla. Polcz Alaine tanatológus, a téma kutatója szerint a magyarlakta vidékeken régen mindenhol otthon ravatalozták fel a halottat, ma ezt a hagyományt már csak a kisebb falvakban őrzik.

„Az elhunyt szemeit közvetlenül a halál beállta után közeli hozzátartozója zárta le, néhol pénzérmét is tettek a szemhéjakra – nemcsak nehezékként, hanem a régi római szokás folytatásaként is, ahol a lelkeket a túlvilágra szállító ladikosnak, Kháronnak szánt fizetség volt ez a pénz. Mielőtt beállt volna a hullamerevség, szorosan felkötötték a halott állát, ezután a család legidősebb tagja vagy azok, akik ezt a községben végezni szokták, megmosdatták és felöltöztették a holttestet. A mosdóvizet a ház mögött öntötték ki, az agyag mosdótálat összetörték, és a cserepeket a kertben egy fa alatt ásták el. Harisnyát vagy zoknit húztak az elhunyt lábára, néhol cipőt is, az ortodox keresztények pedig még egy pár váltócipőt is helyeznek a koporsóba. Eleink még életükben előkészítették azt a ruhát, amelyben majd eltemetik őket, az idős emberek ma is gondolnak erre, sőt sokan a szemfedőt és a koporsót is megvásárolják. Erdélyben nem egy falucskában a padláson tartják a koporsót, hogy a temetés előtt már ne legyen gond a megrendeléssel és a hazaszállítással. Első hallásra ez talán egy kicsit morbidnak tűnhet, de a falusi emberek életében a praktikum és a hozzátartozók tehermentesítése volt a fő szempont. Ennek a szokásnak az újkori folytatása az, hogy ma sokan már életükben megcsináltatják a kriptájukat, síremléküket. A koporsóba fektetett halottat a tisztaszobában ravatalozták fel, fejjel az ablak, lábbal az ajtó felé, kezébe rózsafüzért vagy imakönyvet tettek, a koporsó két oldalára pedig égő gyertyát állítottak. Az ablakokat sötét függönnyel vonták be, a tükröket az egész házban letakarták, az órákat pedig megállították. A tükrök letakarásának két magyarázata is van: egyes vidékeken a kisírt szemű hozzátartozókat, máshol a halott szellemét óvják a saját arcának látványától, az órák megállítása pedig egyértelműen azt jelzi, egy ember számára elfogyott a földi létben kimért idő, és az őt körülvevőknek is meg kell állniuk egy pillanatra. Erdélyben, Kalotaszeg környékén a halottas háznál az összes függönyt és terítőt fekete-fehér mintásra cserélik, néhol a kapu elé is kitesznek egy gyertyát, hogy jelezzék az arra járóknak, elhunyt van a háznál. A temetést általában a halál beállta után három nappal tartják, addig naponta meghúzzák a lélekharangot az elhunytért – a faluból származó, máshol elhunyt személyért is –, és virrasztanak a ravatalnál. A hozzátartozók, barátok váltják egymást a koporsó mellett, és az elhunyt lelki üdvéért imádkoznak.

A temetési menet a koporsó beszegelése után a halottas házból indul a templomba, ahol az oltár lépcsőjéhez teszik a Szent Mihály lovára helyezett koporsót, és gyászmise keretében vesznek végső búcsút az elhunyttól. Maga a temetési szertartás már a sírnál zajlik, a szokásos imák és könyörgések után a koporsót leeresztik a sírba, a legközelebbi családtagok egy-egy marék földet dobnak rá, és elföldelik. A férfiak mindig fedetlen fővel állnak a sírnál, a nők viszont fekete fejkendőt vagy kalapot viselnek. Erdélyben már a temetőkapuban is megkínálják kaláccsal és pálinkával azokat, akik részt vettek a temetésen, máshol csak a halotti tor szokásos. Ezt régebben az elhunyt házában tartották, de az ételeket mindig a szomszédok készítették. Sok helyen a temetésről hazaérkező hozzátartozók közül valaki bekiáltja az ablakon a halott nevét, és rákérdez, otthon van-e az illető. A válasz mindig az, hogy nincs otthon, ezzel a gyászolók megbizonyosodnak afelől, hogy halottjuk békében nyugszik a temetőben. Az elhunyt lelki békéjének érdekében a temetés után egy hónapig nem illik nevetve emlegetni őt – ez alól kivétel a halotti tor – és bolygatni a személyes tárgyait. Erősen hagyományőrző vidékeken az elhunyt kalapját vagy kendőjét a temetést követő napon kiviszik a temetőbe, és a fejfára teszik – jelezve, hogy már nem várják haza. A kötelező gyász ideje a legközelebbi hozzátartozók számára általában egy év, anya a gyermekét vagy özvegy a férjét öt évig szokta gyászolni; valaki élete végéig sem veti le a fekete gyászruhát. Némely vidékeken a szomszédok is gyászt viselnek két hétig, és a gyászidő letelte után a halott lelki üdvéért végzett miséken is kötelező a gyászruha. A keresztény egyházban általában hét nappal, egy hónappal és fél évvel a temetés után tartanak megemlékező gyászmisét, utána pedig minden évben a temetési évforduló napján. Az elhunyt ruháit és személyes tárgyait egy hónappal a temetés után szokták szétosztani, régen pontosan meghatározott rendje volt annak, ki mit kapott; még azt az ágyneműt is odaadták valamelyik helybeli szegény családnak, amelyben meghalt. Az ortodox keresztények a temetés utáni napon asztalt terítenek a sírnál, és ott lakomáznak, a maradékot pedig otthagyják – ezt általában a koldusok viszik el. Romániában a temetés után hat nappal, hat héttel, hat hónappal és hat évvel is pománát (alamizsnát, emléklakomát) ad a legközelebbi hozzátartozó egy szegény embernek, vagyis edényestől az elhunyt kedvenc eledelét ajándékozza neki. A temetést követő szokások mind azt sugallták, hogy az elhunyt nem tűnt el az életünkből teljesen, és ezáltal a gyász feldolgozását is segítették. A csendes, méltóságteljes emlékezést szolgálja a keresztény egyházban a halottak napi gyertyagyújtás is – ilyenkor a világ minden tájáról szeretteik sírjához zarándokolnak az emberek, mert a keresztény kultúrkörben nemcsak a harangszó, a néma sírhant is hazahív.”

Négy szál deszka közt fehér ruhában

A zsidó közösségekben az elhunyt előkészítésével és a temetéssel kapcsolatos tennivalókat a temetkezési társaság, a Chevre Kaddis tagjai látják el. Ők látogatják meg a haldoklót is, hogy együtt imádkozzanak vele, adósságainak rendezésére és haragosaival való kiengesztelődésre buzdítsák. Amint a nyitrai Chevre Kaddis tagja, Rujder Márton elmondta, a szertartás szegény és gazdag embernél is azonos. A különbség csak annyi, hogy a szegények temetkezési költségeit régen ez a társaság állta, a gazdagabbak jelentős összeget fizettek, amelyből a társaság orvost fizetett, gyógyszereket vásárolt, és a szegényeket támogatta. A Chevre Kaddis tagja csak nős férfi lehet, felvételét a többi tagnak kell megszavaznia, és a társaság elnöke – ott ahol ezt a közösség lélekszáma még lehetővé teszi – minden temetésre sorsolással küld ki tíz férfit, aki elvégzi a szükséges szertartásokat. Aki egyéb elfoglaltsága miatt nem tehet eleget ennek a kötelességének, az a saját költségén póttagot küld maga helyett. Az elhunytat először langyos vízzel megmosdatják – minden testrészét külön és minden testrészhez ima is tartozik. Ha az elhunyt nő, ezt a szertartást nők végzik, de egy függöny mögül a Chevre Kaddis férfi tagja irányítja őket. Ezután következik az elhunyt felöltöztetése; a férfiakat fehér vászon ingben és talpas nadrágban, a nőket ingben, szoknyában és harisnyában temetik. Ezt az öltözéket mindenki még életében biztosítja – a férfiaknak általában a feleségük veszi meg esküvői ajándékként, a nők maguk csináltatják. Sokan még életükben megvásárolják a sírhelyet is, hogy az általuk kiválasztott tiszteletreméltó személy szomszédságában nyughassanak. Arról, ki hol és mennyiért vásárolhat sírhelyet, szintén a temetkezési társaság dönt. Az elhunytat legkésőbb a halál beállta után egy nappal el kell temetni, de a temető megszentelt földjébe csak az kerülhet, akinek nem folyt vére, mert a vér a zsidó vallásban a lelket jelenti. Akit meggyilkoltak, baleset áldozata lett, felboncolták, vagy bármilyen más okból vére folyt, azt a temető falához temetik, néhol a férfiaknak és a nőknek is külön részt jelölnek ki a sírkertben. A temetési menetben nők nem lehetnek jelen, bármilyen közeli hozzátartozójuk az elhunyt, csak a házuk kapujáig kísérhetik ki. Azokban az utcákban, amerre a temetési menet elvonult, régen minden zsidó bezárta a boltját, és részvéte jeléül kezet mosott. A kézmosás védekezést is jelent a hasonló szomorú eseménnyel szemben, a temetőszolga ezért a temetésről távozó férfiak kezét is háromszor leöblíti langyos vízzel. A zsidók koporsója négy szál gyalulatlan deszkából készül, ezeket nem szögek, hanem a résekbe bevert faékek tartják össze, a tetejére pedig szintén gyalulatlan deszkalapot fektetnek rögzítés nélkül. A felöltöztetett holttestet a ravatalozóban fektetik a koporsóba, két szemhéjára cserepet tesznek, fekete lepellel borítják le, és így viszik a sírhoz. Útközben háromszor leteszik a koporsót, és elmondják az idevágó zsolozsmákat, majd leeresztik a sírgödörbe, és a földdel egyenletesen betakarják. A halotti imát, a kaddist az elhunyt legközelebbi hozzátartozója mondja el, utána pedig gyásza jeléül megtépi a ruháját – ma általában a gallér táján fejtik fel a varrást. Az elhunytat a legközelebbi hozzátartozói hét napig gyászolják – ebbe nem tartoznak bele az ünnepek és a sábesz. Ilyenkor, a síve idején, az elhunyt szobájában olajmécsest égetnek, mezítláb egy sámlin ülnek a sarokban, és a Talmud idevágó részeit imádkozzák.

A temetőlátogatás a zsidóknál nem kötődik ünnepnaphoz, általában évfordulók alkalmával látogatnak ki szeretteik sírjához. Virág helyett követ visznek – ez a szokás még az egyiptomi rabságból való szabadulás idejéből ered, amikor a sivatagban elhunytakat összehordott kövekkel takarták be. A zsidó síremlékeken mindig valamilyen, a szomorúságot és a gyászt jelképező motívum látható. A mosdótál és a kancsó a lévíták, a két tenyér a kohanniták jele. Az eredeti tíz zsidó törzsből megmaradt júda törzsben ez a két csoport hivatott az egyházi tisztségek betöltésére, a léviták templomszolgák, sameszok, a kohanniták pedig papok, akiknek gyakran csodatetteket tulajdonítanak, és a földi nyughelyük zarándokhelynek számít.

Holtukban is Mekka felé fordulnak

A keresztény és zsidó valláshoz hasonlóan a mozlimok is hisznek az örök életben, és a feltámadás jegyében készülnek a halálra is. Ebben a kultúrkörben a mai napig több generáció él együtt egy házban, és idős, beteg szüleiket a gyermekek halálukig otthon gondozzák. Gabriel Pirický orientológustól, az SZTA munkatársától megtudtuk, hogy a haldokló körül általában az egész család összegyűlik, és együtt mondják el vele a mozlim hitvallást, a sahádát, miszerint nincs más Isten Allahon kívül, és Mohamed az ő prófétája. Vannak helyek, ahol ilyenkor a Korán ideillő fejezetéből, a Yasínból is felolvasnak – ezek a versek a halálról, az Istennel való találkozásról, a mennyországról és a pokolról szólnak. A halál beállta után a hozzátartozók mosdatják meg az elhunytat: deszkára fektetik, nemi szerveit letakarják egy gyolcsdarabbal, langyos, illatosított vízzel leöblítik, majd ugyanazt a rituális tisztálkodást végzik el rajta, amely minden ima előtt kötelező. Az egész szertartás mély csendben folyik, a mosdatók a mulandóságról elmélkednek. A nők haját, a férfiak szakállát parfümmel permetezik, arcát illatos olajjal kenik be, majd három darab fehér vászonlepelbe tekerik úgy, hogy a feje és a talpa is takarva legyen. Ez a fehér lepel azt jelképezi, hogy az ember a jó cselekedetein kívül semmit nem visz magával a sírba, bármilyen tehetős volt is a földön; az utolsó útra ugyanúgy indul, mint a többi embertársa. A leplekbe tekert holttestet ismét a deszkára fektetik, és a temetést megelőző közös ima helyszínére szállítják. A koporsó inkább az Európában élő mozlimoknál terjedt el, itt is nagyon egyszerű gyalult deszka, és többszöri használatra szolgál, mert a holtat nem ebben helyezik a sírba. Az arab államokban a deszkára fektetett elhunytat csak egy zöld lepellel takarják le (ez az iszlám színe), amelyre valamilyen, a Koránból vett idézetet hímeznek. Végső búcsút a mecset előtt vesznek a halottjuktól a hozzátartozók – a holttestet soha nem viszik be a mecsetbe. Ilyenkor az elhunyt fejjel Mekka felé fekszik a földön, mellette áll az imám, és az imám mögött legalább három sorban a hívők. Az ima négy részből áll, az elsőben a Korán első fejezetét mondják el, a másodikban Ábrahám és Mohamed prófétát dicsőítik, a harmadikban kérik Istent, hogy bocsássa meg az elhunyt vétkeit, és engedje be a paradicsomba, a negyedikben pedig minden élő mozlimért fohászkodnak. Ezután a gyászoló gyülekezet a sírhoz megy, a holttestet nagyon lassan leengedik, jobb oldalára fektetik, és földdel takarják be. Némely országokban a testre előbb köveket raknak, hogy ne érintkezzen közvetlenül a szennyesnek tartott földdel. A családtagoknak még a sírnál részvétet nyilvánítanak a többiek. A temetést legkésőbb huszonnégy órával a halál beállta után kell megtartani, és az együtt érző részvétnyilvánítások ideje sem több, mint három nap; ez idő alatt a hozzátartozók otthonukban fogadják a barátokat, ismerősöket, és együtt emlékeznek az elhunytra. A frissítőket a szomszédok készítik. Hét nappal a temetés után ismét összegyűlik a család, és együtt olvasnak fel a Koránból, majd ezt a 40. és az 52. napon is megismétlik. Törökországban egy lokma nevű édes étket is készítenek az elhunyt emlékére, és az utcán egy koldusnak ajándékozzák. A nálunk elterjedt temetői kultuszt nem ismeri az iszlám vallás, a síremlékek mind Mekka felé mutatnak, nagyon egyszerűek, és szinte egyformák. Nem gyújtanak gyertyát, és virágokat sem ültetnek a sírra; az elgazosodott, gyommal benőtt temetők látványa egyáltalán nem ritka látvány. A hozzátartozók ritkán járnak ki a temetőbe, úgy tartják, mindenkivel addig kell törődni, amíg él, de halottjaik lelki üdvéért rendszeresen imádkoznak.