A halhatatlan hitves

Béla bácsi akkor már rég ágyban fekvő beteg volt. Évekkel azelőtt egy éjszaka szélhűdés érte, elvesztette beszélőképességét, s megbénult a bal lábára és a bal kezére. Beszélőképességét idővel visszakapta, de járni csak üggyel-bajjal tudott, mankóra, két botra támaszkodva, felesége segítségével. Többnyire felöltözködve, piros bojtos hálóköntösében, posztóbotossal heverészett az ágyában. Ott jobban érezte magát. Még kacagott, tréfált is. Ha nem tapasztalta közvetlenül, hogy mily rozoga a testi gépezete, hogy mily nyomorékká tette az élet, azt képzelte, hogy még mindig ép, mint valaha, a szélhűdés előtt, hetvenhét éves korában. Már nyolcvan is elmúlt.

Ekkor történt – egy havas, februári délben –, hogy felesége is ágynak esett. Valahol meghűlhetett. Ez a szikár kis öregasszony eddig alig betegeskedett. Fürgén járt-kelt, tett-vett az ura körül, pedig csak három évvel volt fiatalabb nála. Most aléltan zihált. Marika, a húgának árván maradt vénkisasszony leánya, aki mint szegény rokon náluk éldegélt, lefektette. Téglát melegített talpa alá, tormaszesszel, repülőzsírral dörzsölte mellét, fejét, karjait.

– Mi baja? – kérdezte Béla bácsi.

– Köhög – felelte Marika.

– Akkor, fiam, főzz neki hársfateát, de mézet keverj belé, ilyen vastagon ni. Attól meggyógyul. Rajtam is mindig az segített.

Marika főzött hársfateát, mézet is kevert belé, vastagon. A beteg nem lett jobban tőle. Este titokban elhívatta hozzá a háziorvost.

A háziorvos hosszan, szótlanul kopogtatta, hallgatta szívét és tüdejét. Legyintett, hogy semmi. De arca mást fejezett ki. Kétoldali tüdőgyulladás volt.

– Jól aludt? – érdeklődött reggel Béla bácsi.

– Köszönöm, elég jól – válaszolt Marika.

Az öregek már félszázada egy kertes, földszinti házacskában laktak a város végén, három szobában. Középütt volt az ebédlőjük, az utca felé Béla bácsi hálószobája, az udvar felé Róza néni hálószobája.

– Miért csuktad be az ajtaját? – firtatta Béla bácsi.

– Csöndre van szüksége – mondta Marika.

Az ajtót a háziorvos csukta be. Valóban csöndre, nyugalomra volt szüksége a betegnek. Állapota percről percre súlyosodott. Harmadnap elvesztette eszméletét. Negyednap hajnalban kilehelte lelkét.

– Semmit sem szabad megtudnia – intézkedett a háziorvos. – Egy szót sem. A legkisebb izgalom megölheti. Hogy mit tegyünk? Hát majd hazudozunk neki, ezt, azt, ami eszünkbe jut. Hogy most alszik. Hogy most én vagyok nála, és nem lehet vele beszélni. Hogy most valamivel jobban van, most megint valamivel rosszabbul. El fogja hinni. Ha nem is egészen, de elhiszi. Később aztán, ha hónapok múlva, önmagától, lassanként rájön, természetesnek tartja az egészet, s mi túlsegítettük a veszedelmen.

Azonnal át is ment az öregúrhoz. Az már ébren volt. Hajnali négykor mindig fölnyitotta szemét, és többé nem tudta lehunyni.

Kedélyesen elbeszélgettek. A háziorvos már indult, amikor Béla bácsi a mellének szögezte a kérdést:

– Hogy-mint van a feleségem, édes doktor úr?

– Meg kell várnunk a betegség rendes lefolyását. Gondos ápolásra, nagy türelemre van szükség. Remélem, tavaszra, áprilisban föl fog épülni. Áprilisban vagy májusban. Akkor bizonyosan.

Marikának nem volt könnyű dolga. Az öregek imádták egymást. Egy életet éltek le, mindig együtt. Már megülték aranylakodalmukat is. Azonkívül az öregúr a betegsége ellenére is éles eszű volt, bizalmatlan és agyafúrt, észrevett az mindent, s enyvesfekete szemében folyton föl-föllobbant a gyanú.

A holttestet a hálószobába zárt ajtaja mögött ravatalozták föl, ott dolgoztak a gyászhuszárok, oda surrantak be suttyomban a külső ajtón a rokonok, akik részvétlátogatásra jöttek. Ezek egy füsttel benéztek az öregúrhoz is. Béla bácsi a piros bojtos hálóköntösében, a posztóbotosában heverészett, mellére kulcsolva kezeit, s egyáltalán nem csodálkozott, hogy egyszerre annyi vendége akadt.

– Hát aztán láttátok-e Rózát? – tudakolta.

– Hogyne, hogyne – bólintottak a rokonok. – De őt nem szabad zavarni. Feküdnie kell, sokáig kell még feküdnie.

A temetés simán folyt le. Vastag pamacsokban hullt a neszfogó hó. Halkan, zene nélkül lopták ki a házból a koporsót. Marika ezalatt Béla bácsi mellett maradt, s csak orvul, sietve pottyanthatott el egy-egy kövér könnycseppet, a ruhafogas alá bújva, a konyhába osonva, mint a szenvedélyes részeges, aki be-beugrik a sarki kocsmákba, és felhörpint egy-egy pohár pálinkát.

Béla bácsi egy darabig mindennap kíváncsiskodott:

– Mondd, fölébredt már? Mondd, mit vacsorázik ma? Mondd, mennyi a láza?

Miután azonban értesült, hogy jobban van, és ezt a háziorvos is megerősítette, úgy látszott, hogy megnyugodott. Valami langyos, szürke közöny terpeszkedett föléje.

A lezárt ajtót kinyitották. Róza néni bútorait átrakták, ágyneműit kiszellőztették, s Marika, aki eddig az ebédlő kerevetén hált, most elfoglalta az ágyát. Már nemigen titkolództak többé. Az öregúr akármikor átsétálhatott volna mankóin, botjain abba a szobába, ahol meghalt a felesége, át is kiálthatott volna hozzá, ahogy szokott. De ezt nem tette. Résen volt. Valami kétes ködben éldegélt, valami önkéntes vakságban, sunyi, alamuszi gyerekként, aki már tudja, hogy nem az angyal hozza a karácsonyfát, de még nem árulja el magának sem, hogy ezzel az öncsalással meghosszabbítsa boldog káprázatát, vagy hogy ravasz színlelésével örömet okozzon hiszékeny szüleinek. Környezete nem hozta szóba az elhunytat. Ő sem erőszakoskodott.

Egy verőfényes májusi napon mégis megkérdezte:

– Igaz, fölgyógyult már?

– Föl, föl – bólintott Marika.

– Hála Istennek – sóhajtotta. – Csakhogy fölgyógyult. Többet nem mondott. A mennyezetre meredt, s uzsonnáját kérte.

Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár is, elmúlt az ősz is. Minden évadban néhányszor ilyesmivel fordult Marikához:

– Mondd meg neki, fiam, hogy takaróddzék be jól, mert ma hideg éjszaka van. Mondd meg neki, hogy vigyázzon, mert éjjel fagyott, s künn csúszós az út. Mondd meg neki, hogy ezt a virágot küldtem a névnapjára.

Nyilván úgy gondolkozott, hogyha a többiek nem tudatták vele halálát, őneki nincs joga őt megölni a képzeletében, s továbbra is fölruházta egy csalafinta, átlátszóan hazug, vékonyka halhatatlansággal.

De aztán egyre ritkábban emlegette.

Nyolcvanhárom éves korában négyszer, nyolcvannégy éves korában háromszor, nyolcvanöt éves korában kétszer. A nyolcvanhatodik életévében már egyetlenegyszer sem emlegette.

Azt hitték, hogy elfelejtette, és végképp beletörődött a változhatatlanba.

Karácsony hetében azonban, amikor Marika ebédjét vitte oda az ágyához, és Béla bácsi jóízűen kanalazgatta az aranysárga tyúklevest, hirtelen letette kanalát, elmerengett, majd így szólt Marikához:

– Nézd, fiam, vidd oda Rózának ezt a gyönyörű májat. Tudod, mennyire szereti...

Ekkor emlegette utoljára. Nem sokkal rá újabb szélhűdést kapott, és ő is meghalt.

1934