A GYERTYA MONOLÓGJA

Hűvösödik az idő, hosszabbak az esték, az éjszakák, észre sem vettük, s újra itt a mindenszentek, a halottak napja. Ilyenkor a legtöbben (főleg az idősebbek) el-elgondolkodunk afelett, hogy milyen véges is az emberi élet. Ha majd meggyújtjuk szeretteink sírján az emlékezés gyertyáit, jusson eszünkbe e pár sor:

A gyertya vagyok. Ti meggyújtottatok engem, és elgondolkodva, tűnődve nézitek a fényemet. Talán egy kis örömöt is nyújtok nektek, én mindenképpen örülök, hogy égek. Ha nem égnék, akkor a többi gyertyával együtt a kartondobozban volnék elhelyezve. Feladatom akkor teljesítem, ha fényt adhatok. Most pedig éppen égek és világítok – csakhogy így mindig kisebb leszek. Számolnom kell azzal, hogy a végén csak saját csonkom marad. Két lehetőségem van. Vagy megtartom a formámat és egészben a kartondobozban maradok, s akkor nem fogyok (ebben az esetben azonban nem tudom, hogy tulajdonképpen mi hasznom van nekem), vagy a másik lehetőségem, hogy fényt és meleget árasztok. Fel kell magamat áldozni, s ez szebb, nemesebb, mint céltalanul a kartondobozban lenni.

ĺgy történik ez az embereknél is.

Vagy a saját odútokban maradtok, mint én, a gyertya a kartonban, vagy a másik lehetőségetek, hogy fényt és melegséget sugároztok magatok körül, örömet szerezve. ĺgy nem lesz haszontalan a ti szolgálatotok sem.

Csak az a fontos, hogy magatokat adjátok. Az örömötöket, barátságotokat, szerelmeteket, szomorúságotokat, félelmeiteket, vágyaitokat. Nem kell félnetek, ha ezáltal megrövidültök, mert ez csak a látszat, belülről egyre értékesebbek lesztek. Ti magatok lesztek a gyertya.

Mert én csak egy kicsi gyertya vagyok, az én fényem kevés meleget ad, ám ha többen égünk, jóval nagyobb a fény, a melegség. Mint ahogyan ti is, egyedül kis fényt, kevés meleget tudtok adni. Ha azonban többen összefogtok, akkor majd sok emberhez eljuttatjátok a világosságot. Együtt hatalmas erőt képviseltek.

ĺgy terjed a fény. (méri)