A gyermekkor nem volt mindig ily édes, mint ma

Ma már inkább a gyermekek szórakoztatásáról, mókás játékokról szól ez a napCsepécz Szilvia felvétele Ma már inkább a gyermekek szórakoztatásáról, bolondos mókás játékokról szól ez a nap, és leginkább az teszi ünneppé, hogy a felnőttek ilyenkor talán még jobban figyelnek rájuk, mint máskor. Nem volt ez mindig így, alig háromszáz éve az apróságok még rosszabb sorsban tengődtek, mint a háziállatok, megregulázásukra különböző kínzóeszközöket vetettek be, és az sem számított tragédiának, ha elhaláloztak.

Sír sem jutott nekik

A gyermeki élet a szülők szemében annyit sem ért, hogy egyáltalán odafigyeljenek a sajátosságaira, ezért van ma nagyon nehéz dolguk a témát kutató történészeknek és szociológusoknak. A meglevő források – orvosi szakkönyvek, festmények, naplók – alapján csupán következtetni lehet a gyermekek életkörülményeire, hiszen ezek nem róluk szólnak, ők csak terhes és nem túl fontos mellékszereplői voltak a felnőttek életének. A középkorban rosszul sikerült, torz felnőttként kezelték őket – gondoljunk csak a korabeli festményeken, pl. Velázquez képein ábrázolt felnőttruhás, koravén ábrázatú gyermekekre. Fejlődésükön, netán annak segítésén a felnőttek nem törték a fejüket, hiszen a legtöbb gyermek csupán pár hétig élt. Nyugat-Európában a gyermekek egynegyede egyéves kora előtt, további egynegyede pedig tizennégy éves kora előtt meghalt, a mai skandináv államok területén harminc-negyven százalékuk az egyéves kort sem élte meg. Nem volt ritkaság, hogy egy családban két egymás után született gyermeknek ugyanazt a nevet adták, mert eleve számítottak arra, hogy egyikük úgyis meghal. Az elhunyt kisgyermekeket egészen a XVII. századig még csak külön sírba sem helyezték, a gazdagabb családokban az édesanya vagy más felnőtt lábaihoz fektették annak sírjába, a szegényebb családok pedig egyszerűen kidobták az utcára a kis holttesteket. Lelkük üdve azonban fontos volt az egyház számára, az újszülötteket épp a korai elhalálozás veszélye miatt igyekeztek minél hamarabb megkeresztelni, sőt IV. Benedek pápa a X. században a méhen belüli keresztelést is elrendelte, hogy a hüvelybe fecskendezett keresztvíz még világra jövetele előtt megvédje a magzatot az elkárhozástól.

Pólyafogságban

A születés után aztán már az egyház sem védte a kisdedeket – hacsak nem soroljuk ide a szülés közben mondott imádságokat. Isten kegyelmén kívül másra nemigen számíthattak a várandós anyák és a szülő nők sem, mert a korabeli orvostudomány fájdalmaik enyhítése helyett különböző tortúrúknak vetette őket alá, és nem áldott állapottá, hanem valóságos kínszenvedéssé tette számukra a terhességet. A várandós asszonyokat a hetedik hónaptól szigorú böjtre fogták, a szülésnél segédkező bábák a latin orvosi könyveket nem értették, a tisztaságra nem adtak, és jobban hittek a különböző misztikus szertartásokban, mint az orvostudomány akkori eredményeiben. A különböző fogók és hüvelytágító instrumentumok ma kínzóeszköznek is beválnának, nem csoda, hogy a nők rettegtek a szüléstől, a férfiak pedig sátáni dolognak tartották. A kínnal szült gyermeket aztán élete első pillanatától kezdve büntették, olyan szorosan pólyázták be, hogy kezét-lábát meg se tudja mozdítani, és úgy elszorították a tüdejét, hogy félájult állapotban vészelte át a napjait. Gyakran a szülők még altató orvosságokat, mákfőzetet is adtak a csecsemőnek, hogy ne zavarja őket sírásával. A babák pólyája csak a XVI. századtól lett valamivel lazább, de még a XIX. század végén is azt hitték, a szoros bekötéssel formázhatók és egyenesíthetők a kicsik végtagjai. Kilenc hónapos korig minden gyermeket pólyáztak, utána pedig anélkül, hogy valaha mászott, mozgott volna, erővel járni tanították. A korabeli járókák egynémelyike ugyancsak rémisztő, képzeljünk el például egy keretes széket, amelyben belül hegyes fatüske volt, hogy a kisgyermek ne tudjon leülni, hanem állandóan járjon. Az ütésektől és a csonttorzulásoktól vas- és ólomdarabokkal merevített ruhák, kemény bőrsapkák védték a kisgyerekeket, a lányokat már a pólya után halcsontos fűzőbe szorították. Ez nem csak a normális növekedésüket akadályozta, de a tüdejüket annyira összeszorította a mellcsontjuk, hogy sokan bele is haltak.

Bűn volt a szoptatás

Nagyon sok kisgyermek azonban meg sem élte azt a kort, hogy járni tanulhasson, a koraszülöttekről még a XVII. századi nagy szülészmesternek, Hunternek is az volt a véleménye, hogy a sorsukra kell hagyni őket. A jómódú családokban legfeljebb leölt állatok belsőségei közé helyezték őket, hogy felmelegedjenek, mert az elképzelhetetlen volt, hogy az anya magához vonja, ne adj’ isten, szoptassa gyermekét. A gazdag nők már akkor is féltették az alakjukat, a szegények számára pedig a szoptatás a munkából való kiesést jelentette volna, ráadásul a vér mellett az anyatej is titokzatos testnedvnek számított, és ezért viszolyogtak tőle. A szoptató nőket tisztátalannak tartották, még a férjük sem közelített hozzájuk szexuálisan, ezért nekik is az volt az érdekük, hogy az újszülött gyermeket elválasszák az anyától. Egészen a XIX. század végéig a legtöbb jómódú családban dajkák szoptattak – gyakran elvitték a gyermeket a szülői házból, és vissza sem hozták, mert ha egyszerre több babát is tápláltak, nem jutott mindegyiknek elég tej. Az alultápláltság mellett sok pici gyermek halálát okozták a rossz higiéniai feltételek és a miattuk terjedő fertőző betegségek is. Egészen a XVIII. századig egyáltalán nem fürdették vízben a gyermekeket, hanem a jómódúak rózsaolajjal, a szegényebbek vajjal és borral kenegették őket, a legszegényebbek pedig egyszerűen úgy hagyták, míg lepereg róluk a kosz. A mindennapos fürdetés csak a XVI. századtól kezdett elterjedni némely nemesi udvarokban, de az orvosi szakkönyvek csak a XVII–XIX. században hívták fel a higiénia fontosságára a figyelmet. A pici gyermekek testi fenyítése nem volt szokásban – elég büntetés volt a gyermekeknek, hogy nem törődtek velük –, megverni a kevés korabeli beszámoló szerint csak akkor szokták a kicsiket, ha szüleik ágyába piszkítottak. Büntetés járt annak a gyermeknek is, aki azonnal, amint kivették a pólyából, nem akart rászokni a bilire. A bili azonban csak a XVIII. századtól terjedt el, addig a kisgyermekek beöntéseket kaptak megakadályozandó a „baleseteket”.

Játék helyett fenyítés

A járni, beszélni tudó gyermekeket már felnőttként kezelték, és el is várták tőlük hogy úgy viselkedjenek, ha pedig nem feleltek meg ennek az elvárásnak, már komoly verést is kaptak. Az, hogy játékokkal lepjék meg és játszva neveljék gyermekeiket, a felnőtteknek sokáig eszükbe sem jutott, de a gyermeki igény a játékra már akkor is létezett, és a gyermeki fantázia is találékony volt. Eleinte az utcán, erdőn és mezőn szórakoztatták magukat és egymást, a XVI. századtól pedig a tehetős családokban megjelentek az első babák, falovak, labdák és búgócsigák. Ezeket már a korabeli képzőművészet és irodalom is ábrázolja: Bruegel Gyermekjátékok (1560) című festményén felnőtt arcú, majomszerű gyermekek játszanak, XIII. Lajos király életrajzában pedig az olvasható, hogy csörgőkkel, kereplővel játszott, és még hétéves korában is babázott, és kedvenc foglalatossága volt a papírkivágás. A szegény emberek gyerekei inkább csak használati tárgyakkal – pl. kanalakkal, edényekkel vagy konyhai hulladékkal, tojáshéjjal, krumplihéjjal játszottak és nemegyszer komoly sérüléseket is okoztak maguknak A királyi és nemesi udvarokban, már négy-öt éves koruktól írni, olvasni és zenélni is tanították a gyerekeket, de az alacsonyabb társadalmi rétegekben a nevelés és oktatás helyett csak a fenyítés jutott nekik. Hibáikat veréssel korrigálták, sokszor még betegségük esetén sem éreztek szánalmat irántuk, a hasmenéses gyermekeket például rendre kinevették, elzavarták. Idegeiket rémtörténetekkel, szellemekről, boszorkányokról, halottakról szóló történetekkel borzolták, álarcokkal is ijesztgették őket, és a szülők rendszeresen magukkal vitték az apróságokat a nyilvános kivégzésekre. A gyermekek élete egyáltalán nem különült el a felnőttekétől, részt vettek a családi eseményeken, láttak-hallottak olyasmiket is, amitől ma tiltanák őket, tehát spontán szocializálódtak – valahogy rájuk ragadt minden, amit az élethez tudniuk kellett. Hétéves korukban általában elküldték őket otthonról: a szegények gyermekei szolgálni mentek, a gazdagoké iskolába, csak az úri lányok maradhattak otthon közelében, de velük is inkább nevelőnők törődtek, mint az édesanyjuk. Az apa a középkorban korlátlan hatalommal rendelkezett ivadékai felett, nem csak megfenyíthette vagy bezárhatta, de adósságai fejében túszul is adhatta őket, sőt jócskán akad példa arra is, hogy eladta.

Szeretetreméltó lények

Európa csak a XVIII. századi gazdasági fellendülés után kezdte kiheverni a járványokat, éhínségeket, és ekkor kezdett az érdeklődés az orvostudomány, azon belül pedig a születés és a gyermeki élet felé fordulni. Folyamatosan átalakult az emberek gondolkodása, a katolikus egyház tanításának köszönhetően elterjedt a család és a gyermek tisztelete, a szülők egyre nagyobb figyelmet szenteltek csemetéik személyiségének. Azt, hogy már önálló, szeretetreméltó kis lényt láttak benne, aki a nevelés által formálható, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elhunyt gyermeket is külön sírba temették, halálát fájdalom és gyász kísérte. Korabeli naplókban és levelekben már olvashatók szeretetteljes sorok a gyermekekről, nemesi udvarokban valósághű portrék készülnek róluk, és elterjedt szokássá válik, hogy a rokonok levélben küldik el egymásnak gyermekeik festett arcmását. A gondolkodók pedig lassan eljutnak a felismerésig, hogy a gyermekeket szeretni kell, és nevelésük a legfontosabb dolog a világon. A nőknek írott ismeretterjesztő művek számos, a kisgyermekek ápolására vonatkozó útmutatást tartalmaznak, egyre hangsúlyosabbá válik, hogy a terhes nők gondozása mennyire fontos a születendő gyermek egészsége szempontjából, és a XIX. század elején már általánosan elfogadott nézet, hogy a várandós anyák és a kisgyermekek számára is alapvető követelmény a tisztaság, a jóltápláltság, valamint a testi-lelki egyensúly. Évszázados megpróbáltatások után a szülők végre felismerik, hogy életük értelme és folytatása a gyermek, akinek gondozása és felnevelése a legszebb, legnemesebb feladat. A sanyarú gyermeksors azonban nem csak középkori sajátosság, sajnos ma is számos csöppség osztozik kis elődeinek kínszenvedéseiben. Ma sem várnak boldogan minden gyermeket, még mindig sok anya mond le a szoptatásról, rengeteg apróság éhezik, cselleng naphoszszat elhanyagoltan az utcán, és egyedüli nevelési módszerként a verést ismeri. Egyetlen dolog azonban megváltozott: a társadalom nem ezt tartja normálisnak, és a mai hátrányos helyzetű gyermekeknek legalább esélyük van arra, hogy valaki felfigyel rájuk, és segítő kezet nyújt nekik.