A gyerekeknek szükségük van közösségre és játékra

„Tulajdonképpen nagy vargabetűvel kerültem erre a pályára, hiszen a Nagymegyeri Kereskedelmi Akadémián érettségiztem, de nem dolgoztam egy pillanatig sem a közgazdász szakmában. Érettségi után külső munkatársa lettem a Pátria rádiónak, ahová éppen akkor kerestek egy tudósítót. A zoboralji kultúra tolmácsolása lett a feladatom, falunapokra, Csemadok- és MKP-rendezvényekre jártam, valamint a Nyitrai járás három teljes szervezettségű magyar tanítási nyelvű alapiskoláját: a nagycétényit, a pogrányit és a gímesit látogattam rendszeresen. Aztán felvettek a nyitrai Konstantin Egyetemre, s amikor elvégeztem az alsó tagozatos pedagógusi szakot, azonnal Tardoskedden adódott munkalehetőség számomra, amivel én boldogan éltem – mondja a kiscsoportosok óvó nénije. – Nagyon megtaláltam itt a számításaimat. A szakképzett pedagógusgárdán kívül logopédus, gyógytornász is foglalkozik a gyerekekkel. Holnap éppen egy könyvbemutatóra megyünk a könyvtárba, s ezen a héten még egy szakember jön, akivel kukoricacsuhéból babákat és szalmafigurákat készítenek majd közösen a gyerekek. A nagycsoportosok angolul tanulnak és iskolai előkészítőbe járnak. Nagyon inspiráló számomra, hogy meg tudom valósítani a saját elképzeléseimet.”

A jövő olvasói

Amikor Marika a munkájáról beszél, rövidesen lehorgonyzunk egyetlen – mindkettőnk számára kedves – témánál, az irodalomtanítás módszertanánál. „Az óvodában a verstanítást a képzőművészettel kötjük össze. Mi úgy tanulunk verset, mesét, hogy mindent lerajzolunk. Természetes alapanyagokkal dolgozunk, például amikor Sün Balázsról beszélgettünk, a tüskéit tökmagból ragasztottuk. A kakasunk igazi tollakból készült, a csigabigánk pamutból. Minden verset, mesét dramatizálunk is, és rengeteg zenét hallgatunk. Számunkra a nap megzenésített versekkel kezdődik. A gyerekek játszva tanulják meg a szöveget, odamennek a magnóhoz, leülnek a földre, s figyelik, hogy miről énekel a bácsi. Számomra nagyon fontos, hogy ne csak a magyarországi költőket ismerjék, hanem a hazai, szlovákiai magyar költők verseit is megtanulják. Komáromi Gabriella tollából olvastam, hogy: »A mai gyermek a jövő olvasója. Ma rajtunk múlik, holnap már tőle függ a kultúra sorsa. S jaj annak az irodalomnak, amelyik elfelejti fölnevelni a maga közönségét!« Engem nagyon megragadott ez a gondolat, ehhez igyekszem tartani magam, mert valóban a korai gyermekkorban van az irodalom szeretetének a csírája.”

Játszani is engedd

Televíziót, videót elvből nem néznek az oviban, helyette diafilmről vetítenek meséket és olvasnak. És sokat, sokat játszanak. Erről egy ötletes faliújságot is készítettek az osztályban. „Nagyon élvezték a kicsik, amikor fényképeztem őket, a harmadik-negyedik alkalommal kimondottan pózolni kezdtek – meséli nevetve Marika. – Az óvodai nevelés feladata szerintem az, hogy hagyjuk a gyerekeket játszani. Tanulni még nagyon-nagyon sok idejük lesz, a játék örömét azonban nem szabad tőlük elvenni. Az egyetemen az egyik tanárom mondta, hogy a tanulást később bármikor lehet pótolni, de a szeretetet, amit én adhatok annak a gyereknek, és a játékot – nem. Ha ezt a momentumot elhibázzuk, soha nem pótolhatjuk a hiányt. Szükségük van a közösségre, a mottónk az említett faliújságon is: Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”

A fiatal óvó néni hagyományőrző sarkat is készített az osztályban saját korábbi munkáiból. „Szívesen és érdeklődéssel nézegetik a gyerekek a csuhé- és rongybabákat. A kiállított tárgyak között van sókerámia, agyagkerámia, fából faragott katicabogár, gyöngynapocska...”

A szülői minták

Megtudom, a mai gyerekek is elsősorban papás-mamást játszanak, s a játékba beleviszik az otthoni mintát: a lányok babát dajkálnak, a fiúk fogják aktatáskájukat, s munkába mennek, közben pedig rendületlenül telefonálnak. „A fiúk körében az építőkocka a nyerő, és őrült jó autópályákat tudnak építeni, míg a lányok inkább leültetik babájukat, és mesét olvasnak neki. Ami tiltott dolog: az agreszszió. Fegyver, harci eszköz nem való az óvodába. Itt-ott megrángatják ugyan a fiúk a lányok copfját, de egyébként nem jellemző rájuk az agresszív magatartás.”

Már a korai gyermekkorban is alakulnak barátságok, sőt szerelmek is szövődnek. „Azt látni a gyerek egy-egy gesztusából, ki kedves számára, kivel játszik a leggyakrabban. A barátok sokat vannak együtt, sokat beszélgetnek.”

Kiscsoportosokról lévén szó nagyon nehéz időszakot tud maga után a pedagógus, a szülő és gyerek egyaránt. „Nehéz dió volt számunkra a tanévkezdés, sokan csak most kezdtek óvodába járni – vallja be Marika. – A szeptember arról szólt, hogy pityeregtek a kezdők, de ilyenkor nem kell félni, mert a gyerek csak addig sír, amíg be nem csukódik az anyuka mögött az ajtó. Ha sajnálgatják, babusgatják, tizenöt percig búcsúzkodnak az osztályban, az senkinek sem jó, mert azt érjük el vele, hogy egy gyerek helyett öt fog sírni, s elkezdik azok is az anyukát követelni, akik már jól érezték magukat. Tudom, hogy nehéz, hiszen meg kell tanulnia kezelni ezt a helyzetet a szülőnek is. A pedagógus minden gyereket le tud kötni. Hamar kitapasztalja, melyik csemete kedveli inkább a zenét, melyik a mesét, s ha a gyerek nem találja fel magát, leülök mellé a szőnyegre, nem hagyom, hogy unatkozzon.”

Elszakadás

Marikának azonban el kell válnia növendékeitől, férjét Marokkóba szólítja új munkahelye, s ő vele tart. Úgy tervezi, a következő három év alatt Afrikában is gyakorolni fogja hivatását. „Az ott dolgozó szlovák szülők gyerekeivel fogok foglalkozni, hogy ne felejtsék el a francia környezetben anyanyelvüket. Korábban Ausztriában főiskolásként két nyáron át két-két hónapig bébiszitterkedtem, úgyhogy ez a fajta munka sem idegen számomra. Ugyanakkor most lehetőségem lesz kipróbálni magam a közgazdász szakmában is, férjemnek ugyanis én leszek az asszisztense. Sajnálom az ovisaimat, alig ismertük meg egymást, s máris el kell búcsúznunk, de mit tehetek, így adódott. Az biztos, hogy nagy szeretettel fogok emlékezni rájuk...”