A gondok mellett a sok gyerek sok örömöt jelent

„Nem segítene rajtunk, ha a pénztelenség miatt nyomott hangulattal mérgezném családom életét, inkább annak örülök, hogy mind egészségesek, hogy orvosra soha nem kellett költenünk”Somogyi Tibor felvételei– Gyermeknapra viszont, legalábbis nagyon remélem, újra helyreáll a rend. Nem mintha hirtelen meggazdagodtunk volna, netán lenne egy jótevő, aki szponzorálna bennünket. Hanem mert a legidősebb lányaink összeadták a pénzt, és kifizették a tartozást. S ahogy ez lenni szokott, az illetékesek nem sietnek az energiaszolgáltatás viszszaállításával, pedig már a befizetés óta 38 nap telt el. De sebaj, kivárjuk, addig a sparhelten is elkészül a krumplileves és tojásos nokedli, megmelegszik a víz a kézi mosáshoz, a tisztálkodáshoz – közli nyugodtan a hatgyermekes Matus Teréz, majd magához öleli a legkisebbet, a másfél éves Máté Zoltánt. Elmondja, az ismerősei ugyan felajánlották, hogy náluk fürösztheti a kicsit, de köszönettel visszautasította. Tudta, előbb-utóbb túl lesznek ezen a kellemetlen élethelyzeten.

Egymást segítik

– A múlt év valóban elég kemény volt – ráncolja össze homlokát –, a férjemnek ugyanis nincs munkája, az öt lányunk közül az idősebbek szintén nem tudtak elhelyezkedni, a fiatalabbakat viszont taníttatni kellett. A nyolctagú család bevétele – 2003. december 31-én megszületett a kisfiam – az anyasági járadékkal és a családi pótlékkal együtt 5730 koronát tett ki. Itt-ott sikerült csak a páromnak némi segédmunkával kiegészítenie csekélyke jövedelmünket, elhihetik, tényleg nem volt leányálom, de ezt is átvészeltük. Sajnos, a velünk egy fedél alatt élő anyósom egyre betegebb lett, az idén eltemettük. Szerencsére, a községi hivatal kisegített minket, a mamát tisztességgel eltemettük, a kölcsönt pedig havonta törlesztjük. Hiszem, hogy most már csak jobb lehet – állítja eltökélten. Elmeséli, hogy három nagylánya közül a legidősebb, a 22 éves Veronika már nem lakik otthon, a 20 éves Mariann ĺrországban vállalt munkát, a 18 éves Zsuzsi pedig Párkányban pincérként dolgozik. Adélka hetedikes, Orsi a hatodik osztályt fejezi be, az előbbi cukrászként képzeli el jövőjét, a kisebbik viszont, annak ellenére hogy kitűnő tanuló, hivatásos anyuka szeretne lenni. Talán azért, mert egymást szerető és segítő családban él, ahol a legfőbb érték a másik, az idősebbek tisztelete, az összetartozás.

– Amikor negyvenévesen áldott állapotba kerültem, eszembe sem jutott, hogy esetleg kifutottam az időből. A férjem akkor Csehországban dolgozott, vele azonnal tudattam az örömhírt, a többieknek nem akartam szólni. De mert nem tudok titkot tartani, kikotyogtam a lányoknak is. Nem estek kétségbe, hogy eggyel többen leszünk, sőt látszott, mennyire örülnek. Boldog voltam, lélekben ugyanis felkészültem arra is, ha kifogásolnák a kistestvér érkezését, vagy ha a genetikai vizsgálat rendellenességet mutat ki, nem szülöm meg. Valamenynyien akkor ujjongtuk csak igazán, amikor megtudtuk, hogy az öt lány után a hatodik gyermek kisfiú lesz. A Máté nevet a lányoktól kapta, és mert az édesapa kedvében akartunk járni, a kis vakarcs az ő nevét, a Zoltánt is viseli.

Ügyes lányok

– Nem is tudom, anyu hogy gondolhatta, hogy esetleg kifogásolnánk a babát, hiszen megszoktuk, hogy sokan vagyunk. Meg aztán, egyre fogyunk, hisz két nővérem már nem él velünk. A ház elég nagy, elférünk. Persze, szükség lenne némi átalakításra, festésre, de amint összejön egy kis pénz, erre is sor kerül. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy esetleg azért nincs valamilyen márkás cuccom, mert öten, másfél éve viszont hatan vagyunk. Amióta az eszemet tudom, pincér-szakács akartam lenni, s biztos voltam abban is: amint befejezem a tanulmányaimat és dolgozni fogok, amire szükségem lesz, ami tetszeni fog, biztosan megveszem. ĺgy is lett, sőt a két iskolás húgom, és a kisöcsém sem szenved hiányt semmiben. Szerencsére mi hárman, lányok dolgozunk, megosztjuk a kiadásokat. Mint minden gyerek, Adél és Orsi legnagyobb vágya a maroktelefon. A nővéreimmel elhatároztuk, ha jó lesz az év végi bizonyítványuk, kapnak tőlünk mobilt. És mert ügyesek...– árulta el a titkot a szabadnapos Zsuzsi. Teréz asszony nyomban egy csomó elismerő oklevéllel büszkélkedik, mindet a lányok hozták. – Hívők vagyunk, minden gyerekünk ministrált, de az iskolában is aktívak, sikerrel szerepeltek a színjátszó csoport előadásaiban. A tanulás, a szórakozás mellett viszont egyéb kötelességeik is voltak, részt vállaltak a házi munkákból és belenőttek a kertiekbe is – sorolja a mama.

– Hát, nem nagyon volt más választásunk, mint belenőni, és teljesíteni anyuka utasításait – kommentálja nevetve a hallottakat Zsuzsi, aki elárulja, hogy nővéreivel együtt számítógép-vásárláson törik a fejüket. Mert a tévé, a mosógép, a képmagnó, a hifi-torony mellett erre is szükség van. Főleg az édesapjuknak szeretnének örömet szerezni, de persze valamennyien megtanulnak bánni vele. Míg tisztába teszi kisöccsét, édesanyjuk az élet nem annyira derűs oldalára is rávilágít. Teréz asszony, akárcsak a férje, megragad minden kereseti lehetőséget, átmenetit is, kevésbé kellemeset is. – Nemrég Párkányban takarítottam néhány napig, a kicsit Veronika és Zsuzsi gondjaira bíztam. Az alkalmi munka nem megoldás, a férjemnek volna szüksége állandó munkahelyre.

Vidám gyermeknap

Amikor óvatosan rákérdezek arra, hogy ebben a nem önmaguk okozta nehéz helyzetben miért nem kérnek segélyt, Teréz aszszony lemondóan legyint. – Úgy, mint sokan mások, a múltban kérvényeztem, hogy anyósomat, akinek elborult az elméje, gondozhassam. Elutasítottak, holott állandó felügyeletre szorult, ő volt a hetedik gyermekem. Amikor az alacsony jövedelmünkre hivatkozva kértünk szociális segélyt – hiszen említettem, hogy a gyermekgondozási segély és a családi pótlék 5730 korona –, megmagyarázták, hogy nem vagyunk jogosultak a támogatásra, a 25 éven aluli nagylányok keresetét is beszámítják ugyanis a család összjövedelmébe. Egy dolog, hogy segítenek, támogatnak a gyerekeink, de kérdem én: hogyan önállósodjanak, ha az állam arra kényszeríti őket, hogy testvéreiket etessék, öltöztessék?! Tévedés ne essék, nem kesergünk, a sok gyerek nagyon sok örömöt okoz, külön boldogság, hogy valamennyien egészségesek, orvosra tehát nem kell pénzt áldozni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem segítene rajtunk, ha a pénztelenség miatt őrjöngenék, siránkoznék, ha nyomott hangulatommal mérgezném családom életét. Éltet a remény, hogy önerőből csak kimászunk a gondokból, s könnyebb lesz. Ez ad erőt. Jelenleg pedig annak örülök, hogy két kilométeres sétát teszünk Párkányba, mert Zsuzsi lányom fizetést kapott, és meghívott egy nagy, habos süteményre... Ahogy ismerem, a többieknek szintén vesz valamit. Biztos vagyok abban is, hogy a kereső lányaim jóvoltából mi is vidáman ünnepeljük a gyermeknapot.