A fügefalevél – Tanulmányok és megjegyzések a női lélekről, testről s mindkettő díszeiről

A nő – ahogy a nő látja: mindenekelőtt tabu! Nebántsvirág, szentség, földi angyal, kincs, a teremtés mosolya, a férfi jutalma, Anyajelölt és gombfelvarró Istenség – s közben (de ezt már nem látja) a legkíméletlenebb harcot viseli a férfi ellen, akinek keresőképességét csökkenti azzal, hogy – olcsóbban – férfimunkát vállal.

Az istenség imádattól üres óráiban leszáll hívei közé s – mondjuk így – az áldozatára szánt galambokkal kereskedik.

Persze, mint kereskedő, ha csaláson és rosszhiszeműségen csípik, büszkén hivatkozik istenség voltára, míg istenségül letagadja, hogy kereskedő. Viszont a férfi, ha egyszer rájött, hogy bálványa csokoládéval vegyesen kulimászos kezű szatócs, nem hajlandó e gyömbér-uzsorást istenül imádni.

Ebből a fura, s csak ebben a bomlott XX. században lehetséges helyzetből az következik, hogy a nőről kétféle vélemény-érem van forgalomban: az egyiket a férfi verte nikkelpótlékból a Szatócs képére, a másikat a nő verte aranynak látszó, eddig meghatározhatatlan összetételű fémből saját Istensége képére. A féri és a nő között minden félreértés onnan ered, hogy kölcsönösen ki-ki a maga pénzével fizeti ki a másikat.

A nő már a bölcsőben magára köti „Vigyázat! Törékeny!” táblaként nővoltának külső jeleit: kargyöngyöt, csuklószalagot, -csipkét, s ezt a szokását – csak a jelvényeket változtatva – megőrzi késő aggságáig. Kedvesen kell rámosolyogni, virággal, gumibabával, kaucsukhattyúcskával, szende bánásmóddal kell segítségére lenni, hogy kis tündérke gyanánt mászhasson ki a bölcsőből.

A kisfiú kirakókockát, trombitát, kardot, autójátékot kap, a kisleány babácskát és főzőcskefelszerelést. A kisfiúból, majdnem mindegyikből bizony, nehéz életkockákkal építő rab, öldöklő katona lesz, s csodálatos, hogy bár minden leányka babácskákkal és edénykékkel játssza későbbi sorsa kisebbített feladatait, mégsem lesz mindegyikből jó anya és jó gazdasszony, sőt sokszor semmilyen anya és semmilyen gazdasszony sem lesz belőle.

A serdülő fiú bélyeget gyűjt, futballozik, verekszik, titokban cigarettázik, rakoncátlankodik, de olvas, tanul, vitatkozik s – mindegyik a maga módja szerint – képezi, műveli eszét. A serdülő leány arcfestéket csen, manikűrözi magát, zongorázni tanul (korunknak a spanyolnáthával egyerejű, pusztító betegsége!), szende történeteket olvas szende szerelmekről, a babáit elfelejtette, a kisgyerekeket nem szereti, a főzőcskéből csak a nyalakodási vágy maradt meg, s tanulni az értelem körében soha, csak az érzelmekében akar.

Ezt a három bábállapotát a későbbi pillangónak a nők társadalma ezekkel a szavakkal könyveli el: „Cuki baba!” – a csecsemő, „Édes angyalka!” – a kisleány, és „Csinos kis fruska!” – a serdülő.

Édességre, csinosságra, szépségre, szóval, hódításra megy már ki a játék.

Hogyhogy? Ez a cuki, édes, csinos kis fruska pár év múlva ott keresi a férfi mellett a kenyerét, ott hallgatja a férfi mellett az egyetemi előadásokat, ott boncol a férfi oldalán szörnyű betegségben rothadt hullát, ott tolakodik a villamoson, és löki félre a férfit a színház ruhatárában... Mért nevelték s nevelte hát magát másképp, mint a fiúkat, a férfit szokás, ha férfisorsot vállal utóbb?

Na, de ne siessünk! Eladólány sorban is megkívánja a megkülönböztetett bánásmódot, amikor pedig már társadalmi téren kérlelhetetlen versenytársa a férfinek. Kedves kicsike! A férfi minden előjogát csakúgy mellékesen, tűpénzül, odakívánja a nő minden előjoga mellé, amelyekből egyetlen egyet sem akar feláldozni. Hát, hölgyeim! ez szerénytelenség és megfelelője annak, hogy a szoknyából selyemharisnyásan bújik alá a nőies mezű lábikra, s rajta férfimezen lóg a hócipő nevű kolonc, s annak, hogy a férfi, aki reggeltől estig kint szaladgál keresete után, egy réteg vatelinos posztó télikabátját hordja, míg a nő, aki sétálni vagy bevásárolni (ez is csak séta, s igen kellemes!) távozik otthonából, székéből, a családi tűzhely mellől, ahol sem hely, sem tűz nincs, prémes bundát ölt.

Most jön a szerelem korszaka. A szegény férfi, a mai fiatalember anyagi piszkon keresztül ismerkedik meg vele – s ily irányú szenvedéseinkről nőktől soha eléggé nem olvasható könyvet írt Tolsztoj a Kreutzer szonátában – s lelke hímporának maradványait tisztességes úri lányokkal ékes zsúrok szendvicsei mellett hullatja el, ha akarja, ha nem. Az irigylésre méltó nő, az eladó leány, asszonybarátai elbeszélésein gyönyörű és kedves illúziókat épít magának (pedig az élet egyetlen kincse az illúzió), Bovarynét olvassa titokban, míg szegény bátyja igazi Bovarynék könynyen kiégő szívű áldozta, csókolódzik, regényvázlatokat él, s hidegen kavarja az alkalmas csábítót vagy férjet.

Most összekerülnek. Férj és feleség a nevük. Legtermészetesebb lenne, ha a nő, akit folyton csinosítottak, aki cuki és édes volt, aki babákkal játszott és főzőcskével szórakozott, a házaséletet csinos, cuki és édes, élő babákkal népes és jól főző intézménnyé varázsolná tündér ujjaival... Pardon! A férfi nem kezdheti, mert többnyire otthon sincs egész nap... No és? A legtöbb mai asszony nem tud főzni, még könyvből se, gyereket nem akar, s a gazdasági helyzetre hivatkozik, és a rend, a rend, a csín nem kenyere, csak a díszítés, a rendetlenség földíszítése, az igen. A férfinek dicsérnie kell az ehetetlen levest s a főzeléket, amelyben a rántás többnyire követelődző csomókba verődve éli saját külön életét (itt közlöm a rántáscsinálás titkát: hideg vízzel kell fölereszteni, nem meleggel, a meleggel gyorsabban megy, viszont a hideggel nem lesz csomós, s remélem, ezzel sok házi béke és főzelék sorsát biztosítom), ámulnia kell az új díványpárnán, s nem szabad észrevennie a port a zongorán, az anyát kell tisztelnie őnagyságában, aki nem akar anya lenni, s a szerelem néhány révületes percéért fizetségül szidatnia magát, mint a bokrot, ha ugyanakkor barátaihoz merészkedik a kávéházba, amikor őnagysága egész természetesen keresi fel barátnőit a Gerbeaud-ban. Nos, a férfi nem köteles hálára a szerelemért a nőnek – legfeljebb a Teremtőnek, aki az összeboruláskor tapasztalható kedvességgel nyilván azért áldotta meg a nőt, hogy uralkodási vágyának pillanataiban elviselhető legyen.

Ezzel a tényleges helyzettel szemben a fiatal lány, a fiatal aszszony helyzetét a nő úgy igyekszik feltüntetni, hogy a Teremtés e két virágszála remegve hintál karcsú szárán, míg egy durva férfikéz letép. Sorsa csupa bizonytalanság, ijedelem, várás és önfeláldozás. Pedig a társadalom mai állása szerint a nő a férfinek drága, de közszükségleti cikk, amelyet vérével, verejtékével, idegei széttépetésével, teste elnyűvésével kell megvásárolnia. Nem így van? A nő elégedetlen helyzetével? Mit tesznek ilyenkor a férficsoportok? Fellázadnak és forradalmakat csinálnak! Tessék a nőknek forradalmat csinálni, vagy egyszer megkísérleni, akkor s csak akkor fogjuk elhinni, hogy valóban ők az elnyomottak, a kizsákmányoltak, az áldozatok.

Elismerés kell, hódolat, a régi udvariasság? Tessék elhagyni a férfipályákat, és gyereket szülni, sokat, akkor beszélhetünk a dologról. Mert a természet s a társadalom csak azért tette kiváltságossá a nő helyzetét. De gyerek helyett zsúron lötyögést, jumpereket hozni a világra s megkülönböztetett bánásmódra ácsingózni – kozmikus szemérmetlenség.

Pardon, a hang erős, nem kedveskének nevelt füleknek való. De méltóztassanak azt a kegyeletektől annyiszor hangoztatott női igazságot tekintetbe venni, hogy minden férfi durva, gazember és csirkefogó.

Mindamellett most lassan megöregszünk. Az öreg férfi még mindig dolgozik, az öreg nő azonban áldásos semmittevését és mindenbe beleszólását mint anyós folytatja tovább. Az öreg férfi komikus figura, „az öreg”, „vén szamár”, „vén tolvaj”, az öreg nő azonban matróna címmel és jelleggel adományozza meg önmagát.

Aztán még jobban elkopunk, összeszáradunk és betegesedünk, s ekkor legszebb pillanatunk, amikor egy töpörödött anyót meglátva, felzeng bennünk a hozzá valaha fűzött szerelem öleléses pillanatának emléke, mert a férfi a nőnek csak egy esetben bocsáthatja meg, hogy idekerült a földre melléje, ha szereti, mindent felejtve és mindent felejtetőn, kapcsos, remegő ölelésben, teljes testével és lelkével s minden erejével szereti, szereti... (Nyugat, 1923/6)

Egy tigrisnő levele (Laczkó Gézának)

Kedves mester!

Sokáig gondolkoztam, megérdemli-e még tőlem ezt a megszólítást, amely helyett inkább ezt kellett volna írnom: Zord hóhér! Tisztelt úr! vagy mit tudom én, mert ez már egy kicsit sok, sőt erős, tudniillik, nézze kérem, ezzel is dokumentálni akarom, hogy a nő nem bosszúálló, mi nem vagyunk azok, tehát: kedves mester! Olvastam úgynevezett divat-cikkeit e lap hasábjain s a legnagyobb felháborodással vettem tudomásul, hogy ugyanaz az író, aki a Nőiségnek, az anyaságnak oly remek piedesztált állított a Noémi fiában, képes, igen, képes a szomorú emlékű Strindberg táborába állni, igen, az ő szócsöve lenni a nőket, nemünket oly mélyen sértő modorban tárgyalni, nem szólok divatbeli tévedéseiről s kevésbé ízléses tréfáiról, melyekkel a hócipő ellen hadakozik, nyilván ön kocsin jár, s így nem tudja, hogy ma Pesten a sártól járni. A legerélyesebben visszautasítom az összes nők nevében, hogy mi a férfiak kegyeit keressük, szó sincs róla, a nő ma is az, ami volt, az önfeláldozás maga, igen, mert míg a férfiak a kávéházban ülnek s a kaszinóban kártyáznak, a nő igenis főz és piacra jár és harisnyát stoppol. S igenis, kérem, beszéljünk a jumperről, mi lenne, ha ma is mind a nők drága blúzokat akarnának viselni, a maguk, a férfi (nevetséges!) pénzével? Örüljenek, hogy ilyen takarékosak vagyunk, s különben is csak azért írtam ezt a levelet, hogy vegye tudomásul, kedves mester, ismerjük az ilyen trükköket, s tudjuk, hogy vág a cikksorozat, nos, nem, nem fogunk bedőlni, s nem fog így egyet sem meghódítani közülünk, mert ez a célja, ezt meg kellett mondanom, ne haragudjon, mert még mindig könnyebb szívünkre hatni kedvességgel és előzékenységgel s finomsággal, mint Strindberg öklének felénk rázásával, s vegye tudomásul, hogy a legtöbb tigrisbunda tulajdonképpen tigrette, nem is szőrme s igen praktikus anyag. Kevésbé szívélyes üdvözlettel: Egy tigrisnő

Kérem soraim közlését.

(Nyugat, 1923/6)