A főnök esete a húsos káposztával (egy kádersztori 1986-ból)

A főnök behívatta magához egyik alkalmazottját. Megkínálta cigarettával – csak mert jól tudta, hogy nem dohányzik (a dohányosokat sohasem részesítette ilyen kegyben), s úgy tett, mintha ezzel az udvariassággal nagylelkűséget gyakorolt volna. „Üljön le, kedves kollegina – mondta. – Mit nem hallok! A maga férje hentes?” „Az én férjem? – szólt a nő. – Dehogy hentes. Tudományos munkatárs, vegyészmérnök.” „Semmi köze nincs a húshoz?” „De igen, élelmiszer-ipari vegyész, s éppen a hús a szűkebb szakterülete.” „Nagyszerű, akkor hát mégis helyben vagyunk. Azt akartam csupán megkérdezni, nem hozhatna-e olykor a férje valami csontot-koncot a kutyámnak.” „Csontot-koncot? Aligha! A férjem nem dolgozik sem a vágóhídon, sem a húsfeldolgozóban.” „Akkor valamilyen vékonyabb csontú húst hozhatna, tudja az én kutyám nagyon szereti rágcsálni a csontokat…” „Mondjuk: bordát?” „Igen, mondjuk.”

Két nap múlva a kollegina – tudatosítva, hogy főnöke nagyon a szívére veszi, ha nem teljesítik apró-cseprő kívánságait – hozta a kétkilós csomagot. A férje a leghúsosabb bordadarabokat válogatta ki. „Ó, látom, megérkezett a finom csont a kutyusnak. Köszönöm szépen, a kutyám nevében is” – áradozott a főnök, s miközben a székén hanyagul hátradőlve rágyújtott, csak úgy mellékesen odavetette: Mivel tartozom? A kollegina pedig őszintén válaszolt: 20 koronával. A borda kilója 10 korona, s ez itt két kiló. A főnök erre olyan hirtelen rántotta föl a szemöldökét, hogy leesett a szemüvege. A „hentesné” megijedt: te jó ég, azt nem mondták a kollégák, hogy a főnök kéréseit ingyen kell teljesíteni! Na de mégis… az én fizetésem, és az ő fizetése… csak adja meg szépen azt a 20 koronát! Akkorra a főnök már furcsán sokatmondóan mosolygott, s húzta elő pénztárcájából a papírpénzt. S a beosztottja szemrebbenés nélkül elvette.

Estefelé megcsörrent a telefon a „húsoséknál”. A főnök felesége telefonált. Azt kérdezte, borjú- vagy sertéshús-e, amit a kolléganő hozott nekik, mert olyan szép rózsaszínű, ő maga borjúnak mondaná, a férje viszont azt állítja, sertés. Most lement megsétáltatni a kutyát, az asszony pedig, kihasználva az alkalmat, bátorkodott hívni: „Csak azért akarom tudni, kedveském, hogy hogyan készítsem el, mert ha sertéshús, akkor káposztát főzök…” „Sertés!” – szólt a nő, s többet nem is tudott mondani, letette a kagylót.

Másnapra kiheverte a meglepetést. S amikor reggel a főnök belépett az irodába, meggondolatlanul szegezte neki a kérdést: „Na, milyen volt a húsos káposzta? ĺzlett a kutyusnak is?” Aztán négy szűk esztendő várt rá. 1989 decemberéig ugyanis nem kapott fizetésemelést.

Mára már a tízszeresét keresi akkori fizetésének. De kell is ám, hiszen közben a borda ára is a tízszeresére emelkedett. Tény, hogy a főnökné asszony receptje nagyon jónak bizonyult, s a paradicsomos-húsos káposzta családja egyik kedvenc ínyencségének számít azóta is.

Paradicsomos-húsos káposzta

Egy apróra vágott kisebb hagymát megdinsztelünk, rádobunk egy kis pirospaprikát, utána pedig a darabokra vágott bordát. Megsózzuk. Födél alatt pároljuk, közben vízzel pótoljuk az elfőtt levet. A csíkokra vágott friss káposztát a már megpuhult húsra szórjuk egy kis köménymag, egy babérlevél és néhány szem újbors kíséretében. Együtt pároljuk még vagy fél óra hosszat. Közben felöntjük vízzel felhigított paradicsompürével. Végül vékony rántást készítünk, s azzal berántjuk. Egy kis vegetával is ízesíthetjük.