A felsővárostól a festői partig

Dimbes-dombos nagyváros a Tejo mattkék tölcsértorkolata felett, amelyet valaha ibér őslakók lakhattak, s amelyet az időszámításunk előtt 1200 évvel benépesíthetett egy föníciai kereskedelmi kolónia. Ennek a kis szelencének van hangulata: olyan, akár egy szupercentenárius, aki megélt korúként végérvényesen magára maradt, miközben ő maga az idők során minden hozzátartozója sírja felett ott magasodott.

A Hotel Princesa Lisboa Centro két főnek kiváló – így hirdeti magát a kétcsillagos lisszaboni szálloda az internetes szállásbörzén. Ez tulajdonképpen fedi a valóságot, de az olvasni vágyóknak nem feltétlenül a kiválóság érzése jut az eszébe akkor, ha napszállta után már csak félhomályban van lehetősége a könyv fölé görnyedni. De az ember nem is olvasni megy Lisszabonba, hanem várost nézni. Még nyáron is. Legalábbis az édesanyámat, aki abszolút nincsen ellene a körutazásnak, de most szívesebben pihent volna az Atlanti-óceán partján, ebbe kényszerítettem bele a múlt nyáron. Nem is tudnék alaposan átgondolt magyarázatot adni arra, hogy miért, de szeretek nagy melegben városok jól ismert és kevésbé híres kincseivel találkozni. (Nyilván „törpe kisebbségben” vagyok.)

Ez a hóbortos, individualista szokás hajlamos azzal az önként adott privilégiummal párosulni, hogy a számomra legfontosabb látványosságok elsőbbséget élveznek a felkeresni vágyott nevezetességek között. Leginkább a Portugál Királyság uralkodóinak és infánsainak, infánsnőinek a végső nyughelye vonzott. Tudtam, hogy két különböző istenházában alusszák át a világ történéseit. Azt viszont nem, hogy miként néz ki a Külső Szent Vince-templom, csak azt, hogy abban van a Braganza-mauzóleum. Ezért tévesztett meg egy turisztikai tábla, amely végül nem a „falakon kívüli” kolostoregyüttesbe, hanem a Nemzeti Panteonig vezetett. Templomnak az is templom, de a barokk, kupolával zárt vakolatfehér létesítmény leginkább csak kenotáfiumokat, vagyis olyan sírtömböket rejt, amelyek ürességtől konganak. Hiszen Tengerész Henrik vagy Vasco da Gama nem nyugszik az egykori Santa Engrácia-templom oltára előtt felállított halottas ládában; a herceg valódi temetkezési helye az UNESCO Világörökség része, a batalhai Győzelmes Szűz Mária-kolostor, a portugál felfedezőé a Szent Jeromos-kolostor.
A távolságtartást és középszerűséget sugárzó templombelső különböző részein a portugál történelem legnagyobb politikusainak sírládája fogadja a turistát: Teófilo Braga, Sidónio Pais és Óscar Carmona a századelőn köztársasággá lett Portugália jelentős elnökei voltak. A szabadkőműves katonaférfi, Carmona huszonnégy évig volt köztársasági elnök, de ez idő alatt két éven keresztül az állam ki tudja hanyadik miniszterelnöki tisztségét is magára vállalta.

A templom oltára olyan, mintha egy római bazilikáé lenne. A legfelső szintről lepillantva szembe- szökik a hatalmas magasság, amely immáron elválaszt az apszistól. Jelentéktelennek tűnik innen fentről az ember, különösen akkor, ha lenéz a Tejóra, amely a júliusvégi délelőttön – azt lehet mondani – összeér az ég horizontjával. Alattam pöttömnyi alakok együttese hullámzik: raszta által összefogott hajak, kendők, kalapok, sapkák, full capek, fejfedőre tolt napszemüvegek. Hipszterek, punkok, lumpenek, hobók és vagabundok – ha ezeknek az önkifejezési formáknak van még létjogosultsága – keverednek turistákkal. A Szent Klára téren bizonyos napokon bolhapiac van, a vége egy park tövében terül el. Kapni ott mindent, amit egy kirakodóvásáron kereshet a kacatok között érték után kutató. Szerencsére a Külső Szent Vince-templom nemhogy nincsen messze a piactértől, ahol meglepően kelendők a férfi bőrékszerek, egy órával korábban – sebes léptekkel magunk mögött hagyva – elsétáltunk mellette. A homlokzattal szemben állva a jobb oldali irányba kell szaporázni a lépéseket, mert ott fogad a murvafürttel befuttatott szabadtéri pihenőrész, amely a kolostormúzeum bejáratához vezet. Látogatójegyet váltva bebocsátást nyerhetünk: a felső szinten La Fontaine meséit ábrázoló azulejo csempékből összeállított kiállítás, valamint a kolostori ebédlőből átalakított Braganza-panteon üdvözli az arra térőt.  

A barokk, a manierizmus és a neoklasszicizmus mezsgyéjén álló elemekből építkező „gyászterem” egy iure uxoris módon definiált koronás fő, II. Ferdinánd rendelkezése alapján vált uralkodói sírhellyé. A 19. századi király nem volt portugál, sokkal inkább németnek tarthatta magát, hiszen a Belgiumban és Nagy-Britanniában máig regnáló Szász–Coburg–Gothai-ház hercegeként (igaz, Bécsben) látta meg a napvilágot. De nemcsak német prinz, hanem a csábrághi Koháry-ág sarja, így egy igencsak jelentős birtok örököse volt. Származási elsőbbsége mellett nagy műpártoló volt hitvese, II. Mária királynő regnálása alatt és utána – és ami az utána következő időszakra vonatkozik, az nem csak egy német operaénekesnő oltárhoz vezetését fedi. A szépérzékkel megáldott Ferdinánd ma az általa létrehozott létesítményben nyugszik, így van ezzel további tizennégy uralkodó, valamint azok házastársai. A márványládák, amelyek általában négyesével vannak elrendezve, királyok és királynék utódjait egyaránt rejtik. A boltíves épületrész közepén néhány ládamonstrum. Azokra könyököl, arcát eltakarva egy női alak, aki egy szerzetesrend földig érő ruháját és fátylát viseli. A hófehér gyászoló örökkön való, valóságossága növeli kifejezőerejét.
A brazil császárokat adó ág tagjainak maradványai mindaddig ebben a helyiségben voltak, míg idestova ötven évvel ezelőtt az egykori legnagyobb portugál gyarmatra vissza nem vitték a tetemeket. Ráadásul, a múlt év elején rendkívül sok érdeklődő jelenlétében elbúcsúztatott Mihály román exkirály édesapja, II. Károly földi maradványai is e falak között találtak ideiglenes menedékre. (Csontjait végül átszállították az Argyas partjára, abba a templomba, ahol ősei és utódai nyugszanak.)

Az impozáns régi épületekből kilépve akaratlanul is a Lisszabont átszövő villamossínek egyikére lépünk. A templom közelében áll a Bistrô Gato Pardo, amelynek pincérje rendkívül előzékeny és beszédes a vendégekkel – portugálul, spanyolul és angolul lehet kérni a jó szavakat, édességeket, szomjoltókat. Ez az utcai asztalokkal is rendelkező, elenyésző méretű poharazó éppen azoknak nyújthat kellemes kikapcsolódást, akik kicsit kiszakadni vágynak a város lüktetéséből, elvonulnának a különböző zászlók alatt összeverődött turistacsoportok elől. És valóban: a sajttorta és a két jégkockára folyatott kóla párosa olyan mértékű figyelmet ébreszt bennem az ízek iránt, amely egy pillanatra nagyszerűen feledtet minden mást.

Azon a jóformán rejtett útszakaszon, amely a bisztróból a fellegvárig visz, hömpölyögnek a turisták. A falvakolat, szinte kivétel nélkül, potyog. Több felületen egy firnyákos csenést bemutató rajz felett az „óvakodj a zsebtolvajoktól” felirat áll. A legtöbb épület – még a régi templomok is – kicsit megfeketedett, de a turisták nem zavartatják magukat, vélhetően azt sem tudva, hogy melyik előtt állnak, gondtalanul pózolnak a jobb sorsra érdemes istenháza előtt.

A Szent György vár az egyik leglátogatottabb turisztikai nevezetesség a fővárosban, és mivel Lisszabon egyik dombján magasodik, a kilátás is magasztos (a kilátó szép panorámát, a camera obscura jelenkori városképet ad). Ezek a városfalak, négyszögletes bástyák talán mindent láttak, amit érdemes volt látniuk a portugál történelemből, hiszen mór erőd maradványai. A sárkányölőről elnevezett vár a mórok kiűzése után vált I. Dénes király lakjává, de nem sokáig maradt első számú királyi rezidencia, mert a 16. században az Avis-dinasztia átrakta székhelyét a folyópartra, a Kereskedők terére. Csupán a vitatott körülmények között elhunyt Sebestyén király nem óhajtott a városi palotában lakni, ezt a rövid időszakot leszámítva a vár laktanyaként és börtönként szolgált.

Megéri kivárni a pénztárig minden napszakban kígyózó sort, mert a lisszaboni várnak nem csak a kilátása figyelemreméltó. Sajnos a földrengések sok mindent elpusztítottak. Ezért különleges élményben lehet része annak, aki a mór erőd romjain álló Núcleo Museológicóba lép, ugyanis ott tekinthetőek meg a várnegyed területén feltárt régészeti leletek. A Núcleo Arqueológico ugyancsak érdekes, hiszen bemutatja azt az időszakot, amikor a fellegvár királyi székhelyként működött.

Van ebben a nagyvárosban több kihagyhatatlan templom, a Sé egyike ezeknek. A várból nagyjából tizenöt perces sétával lehet leereszkedni a katedrálishoz, az út egy kiterjedt, felállványozott terület mellett is elvezet. Hiába tűnik úgy, mintha ez egy építkezési szektor lenne, az információs tábla egyértelművé teszi, hogy ez az egykori Olisipo római amfiteátruma volt. Azok, akik az időszámításunk szerinti első században megépítették ezt az ovális teret, amely négyezer fős közönséget bírt, minden bizonnyal azt akarták, hogy ne tűnjön el néhány század múltán. A sárga kövek, falmaradványok, oszlopok kezdenek szétaprózódni, de megmaradtak, ez pedig méltatást érdemel.

A katedrálissal, amelyet a villamossínt követve érhetünk el, nem bánt ennyire mostohán a történelem: két impozáns, egy-egy haranggal ellátott tornya és rózsaablaka átment az idő rostáján. Homlokzatának többi részét átépíthették, hiszen azóta, hogy I. Alfonz, a portugál államalapító rendelkezett a felépítéséről, idestova majdnem ezer év telt el. Belül több főnemesi sírt rejt, egyebek mellett egy olyat, amelyről a kincstárba jegyet árulótól tudom meg, hogy Lopo Fernandes Pachecónak, annak a hadvezérnek a sírja, aki újjáépítette a templomot. (IV. Alfonz király és családja a főoltárnál nyugodott, síremléküket összerombolta az 1755-es földrengés. Ma a visszaépített változatuk látható.) A kincstárat nem sokan keresik fel, pedig onnan meghitt környezetben – a díszes üvegablakon beáramló fény alatt állva, az oltárra látva – lehet imát mondani. Az állandó tárlat meg számtalan egyházi miseruhát, dísztárgyat és szentekhez köthető ereklyét kínál. Utóbbiak között őrzik a Szent Vincéhez, a város védőszentjéhez kapcsolódó csontdarabot, azt Alfonz király parancsára – a közhiedelem szerint a spanyolról a portugál földre vezető úton hollósereg szárnycsapásai alatt – szállították át ide.

Az egykorvolt világbirodalom tanújele a Szent Jeromos-kolostor, amely Belém városrészben magasodik. 1498-ban, hetvenévi építkezést lezárva fejezték be ezt a Vasco da Gama indiai útjának emlékül állított egyházi létesítményt. Azt hiszem, teljes joggal szerepel a robosztus, mészkőből emelt épületegyüttes az UNESCO Világörökségi listáján: a mánuelita stílus (a gótika helyi változata) egyik legékesebb példája a közeli Belém-toronnyal együtt, ahova az egyházi műemlék bejárását követően ugyancsak elsétáltunk. A kétszintes kerengő, a templombelsők és kápolnák mellett külön figyelmet érdemel az, hogy itt nyugszik da Gama, s a tengerésztől néhány méterre áll Luís de Camões szarkofágja, aki, noha a portugál költészet ikonja, hírnevet éppen da Gama útjainak megéneklésével érdemelt ki. Az ion oszlopokon álló királyi sírboltokat márvány elefántszobrok tartják, ez kellően komor képet ad a nyughelynek. Az Avis-dinasztia tagjai fekszenek a kolosszális ládákban, köztük a monostort építő I. Mánuel király, Portugália legjelentősebb uralkodója. Mánuel és közeli családtagjai mellett magasodik I. Sebestyén kenotáfiuma. Az egy évig regnáló koronás fő seregei élén harcolt Alcácer-Quibir városánál a török–marokkói had ellen vívott csatában, s eztán többé nem látták. Az uralkodó holttestét egyesek szerint Ceutában, az első portugál gyarmaton temették el, mások szerint Marokkóból átszállították a Jeromos-kolostorba. Mindenesetre, az itt elhelyezett tetemet nem tudták egyértelműen azonosítani. Halála után a portugál nép nem akarta elhinni, hogy uralkodója huszonnégy évesen odaveszett, ezért mindvégig visszavárták, legendák születtek róla, számtalan trónkövetelő pedig ál-Sebestyénként próbált jogot formálni a hatalomra. A portugálok számára alakja máig olyan, mint a magyaroknak Csaba királyfi vagy Szent László lovagkirály.

Lisszabon a lehetőségek városa, hiszen a tömegközlekedés alapvetően jó és olcsó, és szinte minden utcasarkon akad egy-egy műemlék. Nem tudom, más mivel tölti az időt a portugál fővárosban. De az úton-útfélen felbukkanó turistacsoportok arra engednek következtetni, hogy sokakat vonzanak a kulturális kincsek. De alig tekintettünk meg több fontos nevezetességet a városszerkezet szívében az első napon, már elhatároztuk, hogy másnap az óceánpartot is célba vesszük.

Lisszabon nyugati elővárosa: Cascais. Nem lehet kérdés senki számára, hogy kiváló üdülőhely, amely színes házaival, macskakövekkel szegélyezett, virágokkal teli utcáival, változatos halételeket kínáló éttermeivel feledteti az óceán nyáron is hűvös vizét. A máig háborítatlan Cascais és a félórányi sétára lévő testvértelepülés, Estoril száműzetésbe hajszolt uralkodók menedékhelye volt: itt élte emigrációs évei javát az utolsó olasz, az utolsó előtti román, illetve a néhány éve lemondott spanyol király, de Horthy Miklós, Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzója szintén élt itt. A főbb strandok a két város között húzódnak, így belátom, teljesen felesleges volt elautózni az Ursa partszakaszhoz, ahol a meredek sziklák közé anyai intésre nem ereszkedtem alá.

A portugál fővárosnak nincs szüksége reklámra. A gazdag történelmi, gasztronómiai és turisztikai kalandlehetőségek tárháza azt sejteti, nem véletlen az, hogy ez az egyik legnépszerűbb úti cél az öreg kontinensen.