A Duna utcai fiúk

Az első tévék az ötvenes évek végén jelentek meg a Duna utcában. Itt ugyan nem árusították, az első szerencsés tévétulajdonosok a Živnodomból cipelték haza a szovjet Temp készüléket. Csodálatos találmány volt! A képernyője akkora volt, mint az ellenőrző. A tévétulajdonosnál este összegyűltek a szomszédok, a tévénézés társadalmi esemény volt. A képernyőn percenként megjelent a felirat: „A hiba nem az ön készülékében van”. Bámultuk a havazással kombinált vízszintes és függőleges csíkokat. A készülékhez nehéz volt hozzájutni, még ha volt is pénze az embernek. Éjszaka vagy kora reggel vitték az üzletbe a húsz darabot. Aki venni akart, már este besorakozott. Néhányan horgászszéken szundikálták végig az éjszakát. A családtagok egymást váltották a sorban. Emlékszem, mennyire felháborította az egész várost egy csaló. Hajnalban az üzlet bejárata melletti udvarból kijött egy fehér köpenyes ember. Pénzt szedett be tévére, mondván, aki nyitás előtt befizeti a pénzt, biztosan kap tévét. Fölírta az előfizetők nevét, személyi igazolványuk számát. Amikor összegyűlt húsz készülék ára, visszament az udvarba – mint aki a raktárba indul. Azóta senki sem látta őt; városszerte hosszú ideig visszhangzott az átvert emberek fogcsikorgatása. A gyerekeknek A pionír fecske című műsort sugároztuk. Ida Rapaičová olyan bájos volt, hogy a srácok tátott szájjal ültek a képernyő előtt. Kornel Földvári indián- és Winnetou-szakértő teljesítményével a felnőtteket is magával ragadta. A Duna utcai fiúk gazdag kínálatból válogathattak: Bécs, Budapest, Pozsony. Egyszer szilveszterkor hajnalig folyt az alkohol. A lakás minden szegletében vendégek horkoltak. Amikor újév napján fölébredtem, azt hittem, álmodom. A földön heverő részegek közt egy apáca térdelt a tévé előtt. Apám testvére, a rendfőnöknő volt. Az újévi misét nézte, amelyet csak Bécs közvetített. Fölkeltettem a Duna utcai barátaimat, akik az apáca mellé térdeltek. Mint a disszidensek gyülekezete, olyan volt a lakásunk a közvetítés végéig. Utána a nagynéni végigvert bennünket apám ernyőjével, és az újév után kemény prohibíció következett. Ám ez is csak addig tartott, amíg el nem utazott Horniakyba. Az újévi ünnepség a Kiszuca kocsmában folytatódott. Bár a Duna utca alsó végén ez volt az egyetlen kocsma, nagyon vidám volt. Ezt is elnyelte a történelem. Ha a kocsma helyén terpeszkedő parkoló felé járok, szinte hallom a harmonikaszót, a törzsvendégek beszélgetését. A végső stádiumban már székek sem voltak a Kiszucában. Állva ittunk, s ezt a szokást sok Duna utcai élete végéig megőrizte. Eltűntek a szovjet Temp I-III. tévékészülékek, eltűnt a Kiszuca kocsma, de mi, Duna utcai fiúk tovább lépkedünk a történelemben, mintha mi sem történt volna.