A da Vinci-kód

Mikor vagy két éve egy ifjúsági összejövetelen megkérdeztek, olvastam-e A da Vinci-kódot, nemleges választ adtam. Még hogy da Vinci-kód! Talán valami matematikai értekezésről van szó? Vagy érdekességek az említett férfi életéből? Esetleg regény? Regény, valóban az. És vannak regények, melyek megrengetik a világot. Ám általában nem a korrekt tudományos kutatásokon alapuló munkák, se nem tiszteletre méltó, elismert nagy szerzők művei szoktak az ilyenek lenni, hanem legtöbbször az ügyesen komponált kitalációk. Ilyen az amerikai szerző, Dan Brown említett műve is, melynek első kiadásai bár tartalmazzák azt az állítást, hogy dokumentálható tények alapján íródott, ennek ellenére nem ismer határokat a fantáziálásban.

No, de miért is kellene ennek gondot okoznia? Talán nincs joga egy regényírónak ahhoz, hogy elejétől a végéig kitalált történetet írjon meg? Hiszen azért író, nem pedig dokumentarista. Valójában ez így igaz mindaddig, míg erkölcsileg kétségbe vonható elegye nem történik a kitalált események valós személyekkel és intézményekkel való összekapcsolásának. Amikor a szerző saját fantáziájának szüleményét létező dolgokra ruházza fel. Sőt, amikor nemcsak hogy létező, hanem nagy tiszteletnek, elismerésnek örvendő személyeket, sőt szenteket rágalmaz és gyaláz meg. Brown mindezt a tények és a fikció mesteri összemosásával lebilincselő módon műveli: Leonardo da Vinci festménye az utolsó vacsoráról tény, de az az abszurd csere Szent Jánosról Mária Magdolnára, csak Brownnak jutott az eszébe. Mint ahogy a vezeklő önostorozás is létezik, csakhogy nem olyan szadomazochista beállításban, amint azt a szerző ismételten megrajzolja. Ám a regény legszomorúbb motívuma, amikor a szenzációhajhászás érdekében magát Jézus Krisztust keveri kétes regényes színbe, azt, akit e bolygón emberek milliárdja tisztel nemcsak mint történelmi alakot, hanem mint Győzőt, Feltámadottat, Jelenvalót. Ezért aztán a kereszténynek nemcsak az az alapjaiban konstruált házasság tűnhet káromlásnak Mária Magdolnával, nemcsak az, hogy utódaik a mai napig élnek valahol Franciaországban, hanem főleg az a meggyőző áltörténelmi állítás, mely kétségbe vonja Jézus istenségét, melyet állítólag az egyház és Konstantin császár „vezetett be” hatalmuknak megerősítésére.

Figyelemre méltó egybeesése a körülményeknek, hogy épp a napokban, amikor a mozik világszerte bemutatják a regény filmváltozatát, a világ minden katolikus templomában, így holnap is, János evangéliumának tizenötödik fejezetét olvassák, mely mintha válaszolna Brown igaztalanságaira, főleg Krisztust illetően. Bemutatja mély egységét az Atyaistennel, az ő kölcsönös szeretetüket, Jézus, a szőlőtő és az Atyaisten, a szőlőműves közelségét, s hangsúlyozza mélységes azonosulását az Atya akaratával. És igencsak aktuális az a jézusi megállapítás is, hogy gyűlölni fogják őt és üldözni. Lehetséges, hogy A da Vinci-kód is ennek egy fajtája? Hiszen az üldözés nem csak az oroszlánok elé vettetés a római Colosseumban, esetleg a szabadság korlátozása a politikai fogság rácsai mögött. A tiszteletlenség, a rágalmazás, a valóság megtévesztő elferdítése – ez is formája lehet az üldözésnek, a szavak szintjén. Dan Brown a vének tanácsának azok mögé a tagjai mögé sorakozott be, akik ravasz módon megpróbálták elfedni az Úr feltámadását.

S bár most a fiatal amerikai író híressé vált és meggazdagodott, könyvét egykor majd, mint megannyi hazugságot, a feledés pora lepi be. Nem úgy a Bibliát, melyet megpróbált kétségbe vonni: az továbbra is a legnagyobb sikerkönyv marad, lapjait emberek millió forgatják nap mint nap. És nem szerzőjének elszabadult fantáziavilága iránt érdeklődve, hanem az Igazságra szomjazva. Az élet szavát szomjazva. Krisztusért, aki Isten fia. Valóságos, nem kitalált.

A szerző római katolikus pap