A csúnya szépségszalon

A budapesti Szent István-napi tűzijáték egyik szemlélőjével történt az eset: a szörnyű szélvihar és jégeső elől próbált menedéket találni egy üzlethelyiségben. A zűrzavarban azonban a tulajdonos kikergette a betolakodót. Jelzésértékű, hogy a kiebrudalás helyszíne egy szépségszalon volt. A helyen, ahol a szépségért busásan fizetni kell, lelkük ronda oldalát mutatták meg, ahol még a közvetlen életveszélyben lévő embernek sem voltak hajlandóak „elsősegélyt” nyújtani. A meghallgatás helyett közömbösség, a befogadás helyett otromba elutasítás járt. A lelki diagnózis a süketnémaság – süket fülekre és némaságra talált a szükséghelyzetben lévő.

Jézus képes meggyógyítani a süketnémát: először megérinti a hallószerveit – az ujjaival táplálja. Azokkal az ujakkal, melyekkel a bűnös nő felszabadításakor a homokba rajzolt, azokkal az ujakkal, melyekkel az utolsó vacsorán megtörte az áldozati kenyeret, azokkal az ujakkal, melyekkel a saját vérével megtöltött kelyhet szorította és azokkal az ujakkal, melyekkel a kereszthez szegezték. Az összes gesztusnak egy közös nevezője van: az áldozat. Mintha áldozatkészségre és nyitottságra készítené fel a süketnémát a szenvedő szükségleteivel szemben azzal, hogy a fülébe nyúl, és felszólítja: „Effata!”, vagyis nyílj ki! És valóban, a szeretetteljes ember és a nyíltszívű és nyitott fülű ember szépségét a legdrágább smink vagy a legborsosabb plasztikai műtét sem helyettesítheti.

Jézus második gesztusa még különösebb: amikor hasonló felszólítással nyálával nyitja meg a süketnéma nyelvét. Ezúttal is többről van szó, mint egyszerű hangkibocsátásról és artikulációról, a szavak mögöttes tartalmáról ugyanis, hiszen a Biblia szerint: „A száj ugyanis a szív bőségéből szól... az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon.” (Mt 12, 34-36) Fölösleges, hasznavehetetlen minden gyűlölettel átitatott szó, Khrüszosztomosz, vagyis Aranyszájú Szent János szerint nyelvünkkel mélyebb sebeket tudunk okozni, mint fogainkkal. És valóban, sérthet-e bármi is mélyebben, mint az elutasító, durva magatartás vagy akár a hallgatás, mikor a legnagyobb szükségünk volna a megértésre és a segítségre. „Távozzatok színem elől – mondja Jézus az utolsó ítélet napján azoknak, akik azzal, hogy akár csak egy embert is elutasítottak, nem fogadták be őt. – Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel.” (Mt 25, 41-43)

Szerencsére a Szent István-napi váratlan égiháború áldozatait nem csupán kellemetlen meglepetések érték, a szépségszalonból való kiűzetésen kívül tanúi lehettek egyébnek, így örvendetes eseménynek is. Volt, aki arról számolt be utólag, hogy jó szándékú emberek otthonukban nyújtottak neki, az idegennek menedéket a vihar elől. Kedvesen fogadták a bajban lévőt, engedték, hogy megszárítkozzék. Nem volt a ház falán cégtábla, szépségszalonnak sem volt berendezve a menedéket nyújtó szoba, mégis mély empátiával és az önzetlen segítségnyújtás szándékával fogadták a váratlan vendéget. A ház lakóinak volt füle, hogy meghallják a segélykérő kopogtatást, és volt szava, hogy behívják az átázott utast. Noha augusztus huszadika elmúlt már, elült a vihar, most is meg kell hallanunk mások segélykiáltását, most is kell lennie pár kedves szónak tarsolyunkban, mert bármely pillanatban szükség lehet rá, nem csak katasztrófák idején. A nap minden percében lehetőségünk van rá, és élnünk is kell vele, hogy elhagyjuk önző énünket, amely süket és néma a többiek baja iránt, és eljussunk a másik emberhez. Vállalnunk kell a próbatételt, hogy a végén Jézus hozzánk is intézhesse szavait: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok.” (Mt 25, 34-36)

A szerző római katolikus pap