A csúcs: egy részleges arcátültetés

A 43 éves Czakó László doktor, a ruzsinói kórház szájsebészeti klinikájának elöljárója időközben sikeresen túl van a habilitáción, megszerezte az egyetemi docentúrát, de az elfoglaltsága továbbra is sok. Az interjú megbeszélt időpontján is módosítani kellett, mert közbejött egy halaszthatatlan műtét. Nagy sebességgel halad a pályán, 2003-ban fejezte be az orvosi egyetemet Pozsonyban, 2006-ban első fokú szakorvosi képesítő vizsgát tett, 2007-ben elérte a PhD-fokozatot, s ugyanebben az évben dentális implantológiai képesítést szerzett Göteborgban. 2011-ben letette a második szakorvosi képesítő vizsgát, közben Pozsonyban, Nagyszombatban, Trencsénben és Vágsellyén is dolgozott.

A nemrég befejezett szájsebészeti habilitációs munkájának témája a lebenyműtétek monitorozása, a túlélés lehetőségének elemzése volt. 2018 szeptemberétől két éven át 140 ezer betegen 7100 mérést végeztek el, infravörös érzékelővel figyelték, hogy milyen a nyakon nagy erekre varrt lebenyek vérellátása transzplantáció után, és milyen a túlélésük. A szájsebészeti csapat három emberből áll, ők együtt végzik a műtéteket, a lebeny levételétől az áthelyezésen át a rávarrásig. Maga a monitorozás a műtét befejezése után történik, ekkor már több ember is bekapcsolódik.

A kísérlet a munkátok része volt, vagy amellett végeztétek?

Fontos része a rekonstrukciós munkánknak, hogy ezeket a lebenyeket meg tudjuk figyelni, és ha valami elváltozás történik a lebeny keringésében, minél hamarabb észrevegyük, hogy a lebenyben vagy az érvarratban van-e a probléma, még mielőtt az tönkremegy, nekrotizálódik, és el tudjuk végezni a korrekciót. Minden beteget minimálisan 96 órán át figyeltünk, volt, akit hosszabb ideig is, átlagban 71 órán át történt a mérés. Ha 96 óra után a lebeny túlélte a műtétet, tudtuk, hogy jó úton járunk.

Említetted, hogy te vagy az első magyar anyanyelvű egyetemi docens ezen a szakterületen.

A szakterületen mindenképp. A pozsonyi orvosi egyetem fogászati tanszékén nem volt még magyar származású egyetemi docens, a szájsebészeten meg egyáltalán nem. Ha jól tudom, az elhunyt Kovács László professzor óta nem volt magyar egyetemi docens semmilyen területen. Nekem a kollégák sokat segítettek, csak a statisztikai része ötven oldalból állt a habilitációs munkámnak, a kutatási eredményeket elemezni kellett, értékelni különböző matematikai módszerekkel, hogy szignifikáns eredményeket kapjunk és össze tudjuk hasonlítani a nemzetközi kutatásokkal. Két évig dolgoztam rajta.

Látott egyáltalán a család?

Látott, de sokat voltam munkában. Az első tíz lebenyműtétnél nyolcszor revideálni kellett a lebenyt. Négy órakor befejeztük az operációt, s hat órakor már hívtak, hogy rossz a lebeny vérellátása, vérzik a beteg, újra kellett műteni, este tizenegyig vagy hajnalig voltunk a műtőben. Száztíz ilyen komoly fej-nyak rekonstrukciót végeztünk, szerencsére az utóbbi ötven operációból csak egyet kellett megismételni. Háromfajta lebenyt alkalmazunk, alkarról, combról és orsócsontosat, ezt ültetjük át az arc-fej-nyak régióra, s nagyon fontos, hogy azokat az ereket, amelyek 0,5 milliméter vastagságúak, főleg a visszerek, rá tudjuk kötni mikroszkóp segítségével a nyakon lévő visszerekre, az ütőeret pedig az ütőerekre.

Ezekre a beavatkozásokra általában daganatos betegségek vagy sérülések esetében van szükség?

Két nagy csoport van: a rongálódott vagy veszteséges sérülések és onkológiai daganatok eltávolítása utániak. Sajnos, azt kell mondjam, hogy az utóbbi évben sok életmentő beavatkozást végeztünk olyan betegeken, akiket már háromszor-négyszer műtöttek másutt – nagyon rossz eredménnyel. Mutatok egy képet: egy öreg néninek basaliomája volt, négyszer műtötték, mielőtt hozzánk került és sikerült megmenteni, most kap majd sugárkezelést.

Nézem a képeket, és ámulok, hogy ma már mire képes a rekonstrukciós sebészet.

Világszerte már harminc éve csinálják ezeket a műtéttípusokat, mi öt éve kezdtük. Amerikában erre a típusú, fej-nyak régióban végzett rekonstrukciókra azt mondják, „golden standard”.

A franciák egész arcot rekonstruáltak. A fejlett országok berendezésével mi nyilván nem vetekedhetünk.

A mi berendezésünk világszínvonalú, megvan minden nálunk is. Csak fontos a beavatkozást úgy elvégezni, hogy a betegnek esélye legyen a túlélésre, s főleg ne tegyük tönkre, mert az arc-fej-nyak régió nagyon specifikus része a szervezetnek, egy csomó érzékszerv van ott, a látás, hallás, szaglás, s emellett az esztétikai szempontról sem szabad megfeledkezni, mert a beteg pszichéjére és a környezetére is nagy hatással van.

Nagy sebességgel haladsz a pályán, emellett három gyermek apukája vagy. Nálad egy nap hány órából áll?

Attól függ. Ha lebenyműtét van, akkor az 10-12 órán át tart, többnyire ügyelek ilyen napokon, hogy ha valamilyen komplikáció lépne fel, rögtön el tudjuk látni. Az egyetemi tanszék vezetőjeként mindennap tanítok, aztán operálok, de most már csak daganatos betegeket. Megélhetési szempontból előadok, és még három-négy magánkórházban is dolgozom, hogy egy adott szinten el tudjam tartani a családomat.

Furcsa dolgok ezek. Paradoxon, hogy egy életeket mentő szakorvosnak ilyesmin kell gondolkodnia. Külföldhöz viszonyítva, gondolom, ég és föld.

Ott a tizenötszörösét keresi egy hozzám hasonló orvos. Nem panaszkodom, nem élek rosszul, de ha csak az egyetemi fizetésemből szeretnék élni, komoly anyagi problémáim lennének.

Hogyan lehet egyszerre helytállni a munkában és a családban is? Nem hétvégi apuka vagy, sokszor láttalak, hogy óvodába, iskolába mentél a gyerekekért.

Bár magasabb pozícióba kerültem, több felelősség hárul rám, próbálom úgy beosztani az időmet, hogy minél többet legyek a gyerekekkel. Tízéves a nagyobbik lányom, kilenc a kisebbik, és ötéves a fiam. Most már annyi az előny, hogy hétvégeken nem ügyelek, s ha nem vagyok telefonos szolgálatban, ami havonta egyszer esedékes, igyekszem, hogy a hétvégéim szabadok legyenek, mert hét közben késő este jövök haza.

A gyerekek nem hiányolnak?

De. Néha skype-olunk, telefonálunk. A feleségemnek tartozom köszönettel, aki otthonról dolgozik, hogy van energiája foglalkozni a gyerekekkel. Szerencsés vagyok, hogy van mellettem egy ember, akiben bízhatok és aki mindenben támogat. A gyerekek meg jól tanulnak, tiszta egyes bizonyítványt hoztak.

Volt recepted arra, hogyan lehet kialakítani az egyensúlyt a munka és a család között? 

Csak úgy lehet, hogy van egy ember, aki támogat, segít, hogy az útelágazásnál eldöntsd: család vagy karrier. Aki megérti, hogy a család nagyon fontos, de egyben felelős vagyok azokért a fiatalokért, akiket magamhoz vettem, hogy a legjobb szakképzést kapják, segítsek az útjukat egyengetni. Ezt nem lehet úgy, hogy ne építs ki szorosabb emberi kapcsolatot a kollégákkal, ne oszd meg velük ezt a terhet. Mindegyiknek van ugyan családja, de összejövünk, és segít a tudat, hogy nem vagy egyedül.

Neked volt olyan mecénásod, akitől ezt láttad, tanultad?

Nem volt mecénásom. Az volt a szerencsém, hogy később, 32 évesen nősültem, addig a fél világot bejártam, megtapasztaltam azt, hogy ott milyenek a kapcsolatok egy tanár és a diákjai között. Ezt próbáltam hazahozni.

Ezeken az utakon soha nem gondoltál arra, hogy kint maradj?

Svédországban tizennégyszer jártam, az utolsó négy alkalommal már nemcsak tanulni mentem, hanem volt engedélyem, hogy dolgozhassak, műtöttem is. Az utolsó fél évben komoly ajánlatokat kaptam, de akkor végeztem itthon a doktoranduszi képzést, és be akartam fejezni. A másik érv, hogy hosszú idő óta volt egy barátnőm, a jelenlegi feleségem, s úgy döntöttünk, megpróbáljuk hazahozni azt, amit kint tanultam. Hamar rá kellett döbbennem, hogy ezen a szakterületen, amelyen én dolgozom, Svédország is átlagos ország, az Egyesült Államok, Kína és Németország a menő. Nehéz megmondani, melyik az éllovas, mert mindenütt más típusú az ellátás, más koncepcióval dolgoznak.

Kínát úgy emlegetted, mint egy kimeríthetetlen országot.

Háromszor jártam ott, Sanghajban 2009-ben, aztán Hongkongban, legutóbb Csengtuban, Szecsuán 14 milliós tartományi székhelyén, ahol Kína harmadik legjobb szájsebészeti osztálya van, az utóbbi helyen háromhetes gyakorlaton vettem részt. Három napig tartott, míg találtak rám köpenyt. Kínának az a legnagyobb előnye, hogy „a mennyiség minőség”. Rengeteg lebenyműtétet végeznek, ezek terén náluk millió a lehetőség, viszont kevés az orvos, így a gyakorlati részét van hol elsajátítani. Ráadásul azt tapasztaltam, hogy Kína nagyon sokat invesztál az egészségügybe, s noha a kórházak nincsenek amerikai szinten, de a berendezések, a műtéttípusok, a diagnosztika, az egész anyagi háttere világszínvonalú. S a legnagyobb előnyük, hogy betegből pedig több ezerszer annyi van, mint más országokban. S nincs az, hogy a beteg morog, vagy valami nem tetszik neki, és aláír egy papírt: nem szeretné, hogy megműtsék. Ilyen nincs. Sok idősebb professzortól hallottam, hogy Kínát ne vegyük példaképnek, de én annak tudom venni. Sokszor jártam Amerikában, rengeteg helyen Nyugat-Európában, össze tudom hasonlítani. Az utóbbi tíz évben a kínai orvostudomány előnye, hogy a kormány nem sajnálja a pénzt, a betegellátás díjmentes, így az onkológiai betegek szempontjából korlátlan lehetőségek vannak. Ami érdekes, hogy az orvosok nagy része az USA-ban végzett egyetemet, vagy ott volt doktorandusz, maga a kínai egészségügy nem csak kínai alapokra épül, sok külföldön tanult sebész megy haza. Erre odafigyelnek. Megfizetik a szakgyakorlatot, de a feltétel, hogy hazajössz. A másik megdöbbentő dolog az volt, hogy a korombeli kollégák anyagi megbecsülése – igaz, ők szombat-vasárnap is dolgoznak, ellenőrzik a betegeket –  összehasonlíthatatlan: az én pozíciómban lévő sebész 25 ezer dollárt keres havonta. Érdekes, hogy az angolt az Amerikában töltött évek ellenére is gyengén sajátították el.

A sport annak idején fontos helyet foglalt el az életedben. Most hol van?

Annak idején jóval többet sportoltam, most rám is rakódott némi súlyfelesleg. Próbálok azért hetente három-négyszer otthon edzeni, vagy ha korábban végzek a kórházban, elugrok fitneszbe, s egy órát gyúrok. Hétvégenként el-elmegyünk a családdal túrázni. Sajnos, az idő kevés, a járvány alatt szeptembertől három nap szabadságom volt, az egész karácsonyt, újévet, húsvétot végigdolgoztam.

A várandósság és a szülés élménye folytán egy nő a testében is átéli, hogy anyává válik. Egy apa viszont teljesen más utat jár be. Te hogyan váltál apává?

Ahogy megszületik a gyerek, az első hónapokban nagyon kötődik az anyához, de ahogy nő, az apához is. Igaz, hogy a lányaim még mindig inkább anyásak, de a fiam az utóbbi egy évben csak velem alszik. Bevallom, én nagyon szigorúan nevelem a gyerekeimet, a lányaimnak és a fiamnak próbálom visszaadni, amit én kaptam gyerekkoromban, s amit akkor szigorúnak tartottam, de idővel láttam az előnyét, hogy milyen sokat adott nekem.

A szülői minta, a szeretet, amit gyermekként kapunk, meghatározza egész életünket? Te fogorvos édesapád nyomdokain indultál el.

Sokáig a nagyszüleimnél nevelkedtem Vágsellyén, papa ott volt főorvos, a gimnáziumi éveket ott töltöttem, az alapiskola néhány osztályát is, a magyar–angol szakos nagyanyám ott tanított, ott történt az átalakulás, ő nevelte belém a magyar kultúra, az irodalom szeretetét. A nagy változás akkor történt, amikor elvégeztem az egyetemet, és Satko professzor megszólított, hogy nem akarok-e szájsebész lenni. Megfogott a dolog, és ott rekedtem.

Röviddel a világjárvány kitörése előtt jártál Kínában. Nem volt semmi jele a Covidnak?

Novemberben érkeztem haza, és decemberben jelentették be. Júniustól már ott volt a vírus, én még beutaztam egész Kínát, két hét szabadságra elmentem Pekingbe, valószínűleg ott kaptam el a vírust, de senki nem sejtette, mi a bajom. Hazatérve az ágyat nyomtam, lázam volt, öt napon keresztül nem ettem semmit, aztán még jó két hónapig köhögtem. Szerencsére a család nem kapta el. Amikor jött a komoly hullám márciusban, a kollégák sorra dőltek ki, mert a szájsebészetben a beteg nem viselhet maszkot, orvosok, nővérkék, szanitécek, mindenki megbetegedett, csak én nem. Gondoltam, hogy ebben lesz valami trükk, valószínűleg átestem rajta.

Hová, merre még? Mi lenne a csúcs?

Megpróbálni az arctranszplantációt. A kettő között az a különbség, hogy a lebenyműtétnél a beteg saját szervét pótoljuk lebennyel, transzplantációnál idegen, halott donortól vesszük át, s úgy kell megoldani, hogy ez működjön immunológiai szempontból. Szeretnék továbblépni: megpróbálni egy részleges arcátültetést. A teljes nehéz lenne, mert ahhoz kellene húsz-harminc tagú száj- és plasztikaisebész-csoport, ezt szlovákiai viszonylatban nehéz lenne megoldani. Szakmai téren ez lenne a csúcs, no és a professzúra.