A családi életre nevelés

Kevés személyes kapcsolat játszik sorsdöntőbb szerepet az emberek életében a szerelemnél. Nem véletlen, hogy a pedagógia több klasszikusa azt vallotta, hogy a szerelmet tanítani kell az iskolában, mert:

a) az iskola az életre akar nevelni, a szerelemre is nevelni kell a fiatalokat, természetesen nem svéd mintára, a szexuális technikát értve ezen a tananyagon, hanem a mély, intim emberi kapcsolatok képességét;

b) a szerelem az ember életének egyik fontos tartalmi összetevője, amelyben legtöbbet árul el saját személyiségéről. A szerelem az emberre jellemző legmagasabb rendű érzelmek egyike;

c) a szerelem azonban nemcsak jövője a tanulóknak, hanem iskolai jelenük egyik fontos problémája is. A szerelem kölcsönösséget feltételez: „Kinek én úgy adtam az ölelést, hogy neki is öröme teljék benne” – írja Ady az Elbocsátó szép üzenetben.

SZERELEM ÉS ERKÖLCS

Valamennyi emberi kapcsolat közül épp a szerelem van a legszorosabb összefüggésben az erkölcsiséggel, a műveltséggel, a magatartással és a jellemmel. A szerelem adja az összetartozás élményét, az egymás iránti kölcsönös vonzalmat, a vágyat, a másik hiányának nehezen elviselhetőségét. A szerelem nagy és szép érzés, aki ebből kimarad, szegényebb érzelmileg, mert örömből és talán szenvedésből is kevesebbet kap. József Attila következő sorai a szerelem heroizmusát tükrözik: „Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld, / a csendes eső és a tiszta nap. / Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld, / hogy levelei kiviruljanak. (...) Ugy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat.”

A szerelemről vallott nézeteivel, életgyakorlatával nyilatkozik meg legközvetlenebbül az emberek különbözősége. A legnagyobb gondot az okozza, hogy elméletben és gyakorlatban egyaránt sokan összetévesztik a szexualitás és a szerelem fogalmát. Látszólag jogot ad erre a tény, hogy a szerelem nem létezik szexualitás nélkül még akkor sem, ha elfogadjuk a minden érzéki konkrétság nélküli plátói szerelmet. Ebben ugyanis nem a szexualitás hiányáról, hanem aszketikus elfojtásáról van szó. Itt is bőven találkozunk szélsőséges nézetekkel, az egyik oldalon megtaláljuk „a hagyományos, represszív aszketizmust”, amely a hatodik parancsolat jegyében minden szexualitást , még a gondolatban is a bűnök közé sorakoztat. A másik oldalon viszont éppoly végletes a polgári szexuálradikalizmus, amely a szexualitást a szomjúsággal azonos rendű és jellegű szükségletté degradálja, ezért véleménye szerint ahhoz hasonlóan kell kielégíteni. Rokon vele a szórakozásmorál felfogása is, amely a szerelmet a szexualitással azonosítva jelentős örömforrásnak tekinti, éppen ezért benne minden eszközt erkölcsösnek tart, amely az egyik felet akár a másik kárára is szexuális céljának eléréséhez segíti.

A szerelemről sokan elmélkedtek, költők, művészek megénekelték, ábrázolták, de a szerelem is olyan, mint a személyiség, nincs két egyforma ember, nem lehet két egyforma szerelem sem.

„Hogy mi a szerelem? Kérdezd az élőtől, mi az, hogy élet; a hívőtől, mi az, hogy Isten ... Az a hatalmas vonzás minden iránt, amit felfogunk, az a félelem vagy remény bennünk, mikor gondolatvilágunkban valami hiány hasadékára bukkanunk, és mindenben, ami van. Közösséget szeretnénk ébreszteni az iránt, amit magunkban felismerünk. Ha gondolkodunk, azt kívánnánk, hogy megértsenek; ha képzeletünk szárnyal, azt, hogy agyunk légi gyermekei egy másikban szülessenek újjá, ha érzünk, azt, hogy mások idegei a miénkkel együtt rengjenek, hogy az ő szemük sugara enyhítse és olvadjon át a mi szemünkre... ez a szerelem. Az a kötelék és az a szentség, amely nemcsak emberrel köti öszsze az embert, hanem mindennel, ami csak bennünk él.” (Shelley)

TANĺTHATÓ

A szerelemre nevelés a személyiség fejlesztésének integráns része. Első – már az óvodában is megvalósítható – feladatai közé tartozik egymás és egymás nemiségének kölcsönös tisztelete, a helyes tartalmú szemérem, tapintat, udvariasság kialakítása.

Az iskola nagyon sokat tehet a helyes szemlélet kialakítása érdekében, ha időben elfogadtatja a gyermekkel, hogy:

a) az élet egyetlen területén sem szerezhet magának senki élvezetet mások bánatpénzén, minden emberi kapcsolatban elkerülhetetlen a másik fél szükségleteinek, igényeinek, érdekeinek fel- és elismertetése;

b) továbbá megóvja őket a naiv illúziótól, hogy a szerelem csúcspontját a házasságban lássák, mintha azzal tömény és soha véget nem érő boldogság kezdődne;

c) megismerteti őket azokkal a biológiai (nemi betegségek felújult terjedése), pszichés (érzelmi csalódások, kiégés) és szociális (agreszszivitás stb.) ártalmakkal is, amelyek a szerelemhez kapcsolódó tévedéseik, csalódásaik következményei lehetnek.

Természetesen az iskola nem egyedül nevel. A gyermek környezetében a legkülönbözőbb életmodelleket, viselkedésmintákat látja. Ezek nemcsak az elvként hirdetett normákkal, hanem gyakran egymással is ellentétbe kerülnek. Amerikai szociológusok tárták fel, hogy pl. sok nő csak azért enged férfi munkatársai szexuális ostromának, mert különben kirekesztik. A kirekesztés félelme teszi engedékennyé őket. Hazai példa is akad: egy kirándulás után az osztályokban perifériára kényszeríti a csoport azokat, akik nem voltak hajlandók velük azonosulva alkoholt fogyasztani, szexuális kalandokat szervezni. Sajnos, ebben az összefüggésben legtöbbször épp azok a szülők kapják meg gyermekeiktől az ítéletet: „Én nem kívánok olyan szürkén élni, robotolni, ahogy ti”, akik a helyes erkölcsi normák megvalósítására adnak nekik példát.

PÉLDAADÁS

A nevelésnek ezen a területén is érvényesül a nevelői példaadás szerepe. A példaadás kötelezettsége nem állítja valamilyen aszkéta követelménycsoport elé a pedagógusokat. A legnagyobb tisztelet övezheti azt a lánypedagógust, aki megszüli szerelemben fogant gyermekét, és joggal érdemelne megvetést, aki tisztes családanya látszat alatt szövögeti kalandjait. A kívánatos pedagógusi magatartás tömörítve: aki másokat nevelni akar, annak ezen a téren is legyen tartása! Pedagógusról ne legyen az a közvélemény, hogy mindenki megszerezheti, aki csak akarja. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból egy pedagógustól az erkölcsi normák következetesebb megtartását követeli meg a közvélemény és a pedagógusi etika.

Aki a gyermeket nevelni akarja, értő szóval tárgyaljon vele. Beszélgessen és ne prédikáljon. Ne kérjük számon már az alsó tagozatos tanítványainkon a tökéletesség megvalósítását (tudjanak mindig példásan viselkedni), amikor erre tanítójuk is képtelen. A nevelésnek ki kell terjednie a viselkedés valamennyi területére, ezért ne tűrjük meg az iskolában a cinikus, trágár beszédet, a szerelem lerombolóját, hisz Balzac írta, „a szemérem a szerelem anyja”, a kirívó, kihívó öltözködést (a nemiség túlhangsúlyozását), a közönséges viselkedést (cselekedeteket, köztük a pornográf képek terjesztését) se.

A CSALÁD SZEREPE

A harmonikus családi élet megteremtését számos kommunikációs eszköz próbálja elősegíteni. A pedagógiai propaganda is sokat tehet (különösen ha a szülők látogatják is az iskola és egyéb intézmények ilyen jellegű rendezvényeit). Számos kiváló pedagógus hirdette, hogy a pedagógiának a tanítók (tanárok) és a szülők közös tudományává kell válnia. Legfontosabb az egészséges családi mikroklíma megteremtése, mert a gyermeknevelés lényege a felnőttek önnevelésében rejlik.

Minél több érzelmet merít a gyermek születésétől kezdve elsősorban a szüleitől, annál inkább képessé válik az érzelmek átélésére és kinyilvánítására másokkal szemben. A szeretetből soha sincs felesleg, ezzel nem kell takarékoskodni. Az iskola nevelési tevékenységét megkönnyíti minden olyan gyermek, aki olyan családokból lép az intézmény falai közé, amelyben a szeretet, törődés stb. igényét kielégítették, és megnehezítik mindazok, akik elhanyagoltan vagy agyonkényeztetve, de kielégítetlen szükségletekkel érkeznek a közösségbe. Sajnos, ma sem ritka az olyan gyermek, aki az anya vagy az anyai szeretet hiányával éli át egész gyermekkorát. A kapcsolat szerepe miatt ez már nemcsak iskolai, hanem igen súlyos társadalmi kérdés.

Az érzelmek, s különösen a szeretet rendkívüli módon foglalkoztatja a serdülésen túljutott fiatalokat. A szexuális csalódásokat gyakran személyi tragédiaként élik meg, amely megrendíti az önmagukba vetett hitet a partnerkapcsolat megteremtését illetően. A vizsgálatok eredményei azt igazolták – középiskolások körében végezték –, hogy míg a fiúk hangsúlyozták a partner iránti tiszteletet, s fontosabbnak vélik azt, hogy ők szeressenek, mint hogy szeretve legyenek, a lányok inkább álmodoznak a szerelemről, meglehetősen ellenséges álláspontra helyezkedtek a fiúkkal szemben.

Akik boldog szerelmi életet élnek, azok szexuális élete is többnyire sikeres és kiegyensúlyozott, s az élet területein általában is sikeresek, eredményesebben dolgoznak, életvitelük stabilabb.

„A szerelem mindent pótol, a szerelmet nem pótolja semmi” – állapította meg már Petőfi Sándor. Higgyünk neki.

A szerző gyakorló pedagógus