A bizonyosság

Ige: „Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? / Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék? / Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak és elesnek, / Ha ezt mondod: Járuljatok színem elé! / – szívem így válaszol: Színed elé járulok, Uram! / Ha apám, anyám elhagyna is, / Az Úr magához fogad engem.” (Zsoltárok könyve 27, 1, 2, 8, 10)

Az Újszövetségben azt olvassuk a vezetőkről: „Figyeljetek életük végére és kövessétek hitüket.” (Zsid 13, 7) Ilyen követendő példaként rajzolódik ki most előttem a nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor élete és halála. Alacsony sorból indulva lett európai mércével is jelentős hadvezér és fejedelem. Nem kívánom egész életművét, politikai és emberi nagyságát méltatni. Inkább élete utolsó óráira figyeljünk a zsidó levél tanítása szerint. Még nem volt ötvenéves, mikor 1629. november 15-én meghalt. Sok és küzdelmes csaták sebeit hordozó testében már hetekkel előbb érezte a halál közeledtét. Még idejében, november elsején rendelkezett házáról, jól ellátva az általa alapított iskolákat is. Az utolsó nap délelőttjén, mikor már beszélni nem tudott, tollat és papírt kért, s egy sort írt rá a Bibliából (Róma 8, 31), egyet meg a maga vallomásaként fűzött hozzá: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

„Senki nincsen, bizonyára nincsen.” Megrendítő lehetett a körülállóknak, de egyben megerősítő, és gyászt meg fájdalmat enyhítő, mikor olvasták e sorokat az éppen haláltusáját megvívó embertől. Kövessétek hitüket! – szól ma is hozzánk. Mintha Bethlen Gábor fejedelem meg Pál apostol is a zsoltáros Dávid imádságából merített volna: „Ha rám támadnak is a gonoszok..., ha egész tábor jön is ellenem..., ha háború tör is rám..., ha apám, anyám elhagyna is”, ha az életem idő előtt elfogy is, akkor sem kell, hogy elvesszek, csüggedt, végképp reményvesztett legyek. Mert „világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék, életemnek ereje, kitől rettegnék?”

Ez a zsoltár tele van „ha” szócskákkal, mégsem a bizonytalanság, a kétség szólal meg benne. Hisz nem a múltban keresgél, nem elrontott lehetőségeit siratja. Amikor az ember megáll, és nem tud túllépni a mi lett volna, ha... kérdésén, akkor sosem jut célba, akkor csak az ábrándozás és önmarcangolás marad. A múltat ugyan nem lehet és nem is kell végképp eltörölni, a múltat be kell vallani, hibáiból tanulni kell. De Pál apostollal együtt valljuk mi is, hogy ami mögöttünk van, azt elhagyva, az előttünk levőknek nekifeszülve futunk egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. Ez a zsoltár a bizonyosság zsoltára. A múltból merít, de a jövőbe néz. Sokszor voltunk már támadásoknak kitéve, de még ha továbbiak jönnek is, bizalmunk és reménységünk akkor is megmarad. Lehet, hogy sokan támadnak, „egész tábor” támad, de mégsem csüggedünk, mert Dáviddal együtt valljuk, hogy segítségünk az Úr. Milyen szörnyű az, mikor a legközelebbiekben csalódik az ember. Dávid ellen saját fia, Absolon támadt. Cézár is döbbenten kérdezhette: te is fiam, Brútusz? A legfájdalmasabb mégis az, mikor önmagában csalódik az ember, hiszen ilyenkor okolni sem tudunk senki mást, de panasszal sem mehetünk igazán senki ember fiához, hacsak nem az Emberfiához, Jézushoz. Őhozzá viszont mehetünk! Már Dávid is vallotta, hogy az Úr ilyenkor is magához fogad. Mert mikor vétkezett Úriás és felesége, Betsabé ellen, és a saját halálos ítéletét is kimondta már, senki máshoz nem föllebbezhetett, csakis Istent hívhatta segítségül, ahogy ennek bizonysága az 51. zsoltár. Még ebben a harcában is tapasztalta, hogy „az Úr magához fogad.” És amikor a végső számadásra kerül a sor, hogy Isten színe elé kell járulnia, akkor is ott van benne az a belső békesség és nyugalom, amivel azt tudja mondani: „szívem így válaszol: színed elé járulok, Uram. Ezzel a hitbizonyossággal már érthető Bethlen Gábor fejedelem utolsó mondata is. De e nélkül vajon mi van abban az utolsó órában?

A szerző református lelkész