A barlang fogságában

Évekkel ezelőtt Olaszországban négy barlangász nem tudott visszatérni a föld színére, valaki ugyanis ellopta a kijárathoz készített kötelüket. ĺgy aztán kénytelenek voltak elviselni a mélység sötétjét és hidegét egészen reggelig. Merthogy csak másnap sikerült kapcsolatba lépniük az életmentőkkel. Hát, tényleg szimbolikus kép: személyek csoportja, amint tanácstalanul tekint a szabadsághoz vezető, megközelíthetetlen nyílásra, igencsak hasonlít a modern ember belső állapotjára, akinek mintha valaki szintén elvitte volna a vezérfonalát. A létbizonytalanság hidegében fagyoskodva, a lelki eltévelyedés látszólag leküzdhetetlen sötétségében keresik a támaszpontot, valamiféle lelki kötelet, mely kivezeti őket onnan.

Jézus sem az idilli bacsóképet idézi, amikor a pásztor nélküli juhok hasonlatával él az e vasárnapi evangéliumban. Épp ellenkezőleg, a pásztor nélküli juhok fogalma a maga legmélyebb értelmében szinte drasztikus, hiszen a mai nyelvre lefordítva nem másról szól, mint azokról az emberi egyedekről, akiknek nincs, ki irányt mutatna létezésük értelmét illetően, akik elveszítették saját, zajossá értelmetlenedett, epizódszerű élményekből álló életük egységesítő vezérfonalát. Mintha az ő nevükben nyilatkozna, úgy beszél James Gibbons Huneker az életről, amikor a hagymához hasonlítja: „egyik fellevelet fejted le a másik után, hogy végül megállapítsd, a közepén legbelül nincs semmi.” Ennek a riasztó „semminek” a lényegét próbálja megragadni Antoine Rivarol, aki szerint az ember „vagy a múltját siratva, vagy a jelenen borongva, vagy pedig a jövőtől való rettegésben” éli le az életét. „Hogyha az élet jó – folytatja a sort szokásos pesszimizmusával Arthur Schopenhauer –, miért véges? Hogyha meg rossz, minek adatott?” Talán nem a folyamatos keresés drámája húzódik-e meg az ilyen és hasonló kijelentések és kérdések mögött? Felfelé tekintve várjuk a megoldást, hogy magunkra találjunk. Akárcsak azok a szerencsétlenül járt barlangászok, akik a hegymászó kötél elveszítése után tehetetlenül bámultak felfele, vajon, megmenti-e őket valaki.

Voltaire-ről maradt fenn, hogy egyszer, amikor barátaival egy olyan pap mellett haladtak el, aki éppen az Oltáriszentséget vitte, ő tisztelettudóan megemelte a kalapját. „Úgy hát – szólalt meg csodálkozva az egyik –, már megbékélt Istennel?” „Még beszélő viszonyban nem vagyunk – válaszolt viccesen a bölcsész –, de már köszönünk.”

A jó pásztort azonban nem elég tisztes távolságból üdvözölni. Hiszen, aki ki akar jutni a rideg barlangból, az nem elég, ha csak távolról köszön a felé kezét nyújtó megmentőjének. Az érintés – az életet adó, a gyógyító, a felszabadító – kikerülhetetlen. De amíg a barlangászoknak egy egész éjszakát kellett várniuk a mentőszolgálatra, Jézus azonnal készenlétben áll, életünk minden egyes másodpercében. Minden idők legjobb pásztoraként nyújtja a kezét mindenkinek, aki a valódi szeretet fényét és melegét áhítja. Amikor Voltaire-nek végül halálos ágyánál újra felkínálták a bensőséges párbeszéd, a gyónás lehetőségét, ő megkérdezte a papot, ki küldte. „Maga az Isten” – válaszolta az. „Rendben, uram, és hol a meghatalmazása?” – utasította vissza a tőle megszokott iróniával, így a gyóntató eredmény nélkül távozott. Később az elhunyt ápolónője vallotta, soha semmi pénzért nem akar még egyszer tanúja lenni olyan ember halálának, aki nem hisz Istenben, s egész éjszaka megbocsátásért üvöltözik.

Kár, hogy még utolsó erejével sem ragadta meg azt a mentőkötelet, melyet maga az Isten pásztora nyújtott felé.

A szerző római katolikus pap