Spiró György: "Sokat mulatok a híradókon”

Humoreszkjeit gyűjtötte kötetbe Spiró György, de nagy hahotára ne számítsunk, mert csak úgy süt belőlük a keserűség. 

Az Egyéni javaslat társadalmi görbe tükör, és a nemzeti idiotizmus kifigurázása mellett olyan abszurd törvényjavaslatokat is tartalmaz, amelyeket pár év múlva akár be is terjeszthetnek a magyar honatyák, ha marad a jelenlegi leosztás. 

Már a nyitószöveg, az Országtudományi ismeretek ötödikeseknek olvasásakor eszembe jutott a gyilkos iróniával megáldott Jonathan Swift, illetve George Orwell, aki, ha lett volna humora, bizonyára hasonlókat írt volna. 

Nem is feltétlenül muszáj külföldieket emlegetnünk, mert a mi jelentős prózaírónk, Nagy Lajos például az 1920-as évek elején, közepén írt hasonló szövegeket. Csak nemrég fedeztem fel ezeket, ráadásul humoros törvényjavaslata is volt. Egyébként a magyar irodalomban rengeteg hülyéskedés zajlik, és már a 19. században is csuda dolgok születtek. Jókainak, Mikszáthnak is remek humora volt. Hamvas Béla életművének pedig legalább a fele paródia. 

Kellett tanulmányoznia azt a jogi blikkfanyelvet, amelyen a valódi törvényjavaslatok születnek? 

Nem különösebben, mert ennek a jogászkodásnak is vannak hagyományai a magyar irodalomban. A reformkori irodalmat tulajdonképpen jurátusok csinálták, és később is sok író végzett jogot. Egyébként van egy ilyen hajlam a magyarokban: jogi nyelvezetbe bújtatni mindenféle egyebet. Innét már csak egy lépés a vicces szöveg. 

Milyen most a magyar társadalom állapota? 

Nem igazán tudom. Ez a kötet nyilván egy lenyomat, hiszen tulajdonképpen minden, amit írunk, egyfajta lenyomata a társadalomnak, mert óhatatlanul hat ránk, ami naponta körülöttünk történik. A hajléktalan igazoltatásáról szóló párbeszédet például a saját fülemmel hallottam a Déli pályaudvarnál, majdnem szó szerint úgy, ahogy leírtam. Csak nem párban voltak a rendőrök, hanem egy nagyon tisztességes, jóindulatú fiatal rendőr beszélgetett egy hajléktalannal. A Szomszéd című abszurd párbeszédet is az élet írta, köztem és a szomszédom között hangzott el. Ilyeneket én nem tudnék kitalálni! 

Van a humornak nemzetisége? 

A saját bőrömön is tapasztaltam, hogy van. Az egyik humoros novellámat lefordították cseh nyelvre, és nagy meglepetésemre a prágai közönség egyáltalán nem reagált a poénokra, pedig jó fordítás volt. Egyszerűen nem működött ott az a szöveg. A szlovákok humora szerintem sokkal közelebb áll a magyarokéhoz. Sok mindenen múlhat, mire érzékeny a hallgatóság egy adott országban, és mire nem. 1995ben például három hónapig Iowa államban voltam egy nemzetközi program keretében. Akkor valaki lefordította angolra néhány furcsa, humoros novellámat a Téboly című kötetből. Minden részt vevő író felolvasott valamit egy irodalmi kávéházban, olyan nyolcvanfős közönség előtt. Őrült sikerem volt, halálra röhögte magát mindenki. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ott a világ végén, a lapos Közép-Nyugaton ilyen hatása lehet az én humoromnak. Az USA-ban egyébként nagyon különböző mentalitású államok vannak. Teljesen máson nevetnek New Yorkban, mint San Franciscóban vagy éppen Iowa Cityben. 

Lehet a humor egyfajta védekezési stratégia egy adott társadalomban? 

Igen, és szerintem ez teljesen normális, hiszen az emberiség századai során a vígjátékok mindig sikeresebbek voltak, mint a tragédiák. És van, amikor a kettő kéz a kézben jár, például az orosz irodalomban mindig is megbecsülték az ilyen szerzőket. Többen komoly filozófiai kérdéseket taglalnak a legőrültebb humor eszközeivel. Bulgakovnak elképesztő humora volt. De Gogolt, vagy az Ilf–Petrov párost is máig imádják az oroszok, teljes joggal. 

Fel tud ön kacagni mondjuk a tévéhíradó alatt, vagy ebből a szempontból már elvesztette a humorérzékét? 

Persze, sokat mulatok a híradókon, és be kell vallanom, ihletet is gyakran merítek belőlük. Nemcsak magyar csatornákat nézek, a külföldieken is nagyokat tudok nevetni, akár a CNN-en is. És az orosz híradókban is hihetetlen dolgok hangzanak el. 

Az ukránoknál pedig nemrég egy humorista lett az államfő. Aki elnököt játszott a tévében… 

Hát, ez egy eléggé furcsa történet. És az a legérdekesebb, hogy én ezt már megírtam! Még a Reagankorszak előtt írtam egy darabot, amelyben egy pojácából, egy színészből csinálnak császárt. Ez a Békecsászár című drámám, 1982ben jelent meg, de a sztorit már húsz évvel korábban kitaláltam. Szóval tizenhét évig dolgoztam azon a darabon, de sajnos nem fogják előadni soha, mert nagyon sok színész kellene hozzá, több tucat. Meg hát verses dráma, nehéz elmondani. De elégedett vagyok vele, sőt, az egyik legjobb színpadi művemnek tartom. Már akkor lehetett érezni, hogy ez a fajta manipuláció politikailag hová vezet. Hogy kik lesznek népszerűek, milyen módon, kikből lesznek a politikusok, illetve milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy politikusnak, ha sikeres akar lenni. A színész és a politikus rokon szakmák. Elég megnézni Hitler vagy Mussolini színészi teljesítményeit, és látjuk, hogy ez már benne volt a huszadik század fejlődésében. 

Írókból nem lehetnek sikeres politikusok? 

Volt már rá példa, de nem tudom, lesz-e még valaha olyan népszerű az írói hivatás, mint akár pár évtizeddel ezelőtt. Hogy tudnak-e még az írók akkora hatást gyakorolni a tömegekre, hogy megválasszák őket. Tulajdonképpen nincs kizárva. De azért a színészek, pontosabban a sorozatszínészek népszerűségét nem nagyon lehet könyvekkel überelni. Mert az is lényeges, hogy Volodimir Zelenszkij, az új ukrán államfő sorozatszínészként lett sikeres. Nem színházban, vagy egy-két filmben játszott, hanem állandóan ott volt a képernyőn. Abban is biztos vagyok, hogy ha valamelyik amerikai filmsztár, mondjuk George Clooney kitalálná, hogy elnök akar lenni, simán megválasztanák.