Így készül az Új Szó (eposzi kellékekkel felruházott termelési riport)

Ennek a széttagolt szempontúságnak az oka, hogy szeretnénk mindenkinek megfelelni. Nagyobb hibát nem is követhet el, aki alkotásba kezd, hiszen készülő művével a nagybetűs Mindent veszi célba. 

Búcsú a koncepciótól

Aki pedig mindenkinek meg akar felelni, annak semmit nem szabad kihagynia, és mindenről és mindenkiről épp annyit szabad írnia, amennyi az adott dolgot vagy illetőt megilleti, ellenkező esetben terméke konfliktusok forrása lehet. Így volt ezzel a szerző is (őszerzősége), aki a cikk írása előtt adatgyűjtésbe kezdett, hogy ezen az oldalon kimerítő részletességgel felsorolhassa, hány oldalon, átlag hány cikkel, rovattal, munkatárssal és melléklettel jelenik meg az Új Szó mostanában, beleértve azt is, hogy hány telefonhívás érkezik naponta a szerkesztőségbe, és naponta átlag hányszor nyomja le egy szerkesztő az entert. Ugyanakkor, ha elfogadjuk, hogy konfliktusok nélkül nincs fejlődés, ezt az egész koncepciót bátran víznek is ereszthetjük, annál is inkább, mivel egy napilap készítésénél a koncepció csak addig számít, amíg fel nem váltja egy másik (ez napjában legalább háromszor be is következik, rovata válogatja).

Múzsánk a határidő

Az alkotás sikeressége a múzsa jóindulatától függ. Tudták ezt már az ókori görögök is, ezért ha el akartak mesélni egy valamirevaló történetet, mondjuk eposzban, előtte a múzsa segítségét kérték. Az epikus költészet múzsája, Kalliopé helyett az Új Szó szerkesztősége az újságírók múzsájához, a Határidőhöz szokott fohászkodni nap mint nap. Pontosabban fohászkodna, ha lenne ideje, úgyhogy jobb híján munkával fohászkodik. Ezzel pedig el is érkeztünk az újságírói munka egyik legnagyobb kérdéséhez: mi számít újságírói munkának? Mármint a szöveg megfogalmazásán és leírásán kívül. Az adatgyűjtés talán mindenképp. De hogyan gyűlik az adat? Hogy az ember az interneten nézelődik, idővonalat görget? Ismerőssel kávézik vagy ebédel? Nyitott füllel tömegközlekedik? Focimeccsre megy, vagy kiállítás-megnyitón vesz részt? E-mailt fogalmaz egy hivatalnak, vagy az arra kijelölt zöld fotelben diktafonnal telefonál (diktafonál)? Vagy nem csinál semmit, csak bambul maga elé, és várja, hogy eszébe jusson valami? 

Propozíció

(a nap fele már mögöttünk)

Amikor egy újságíró vagy szerkesztő elkezd foglalkozni egy szöveggel, jó esetben van fogalma arról, hogy mi (lesz) a szöveg témája. Előfordul, persze, hogy ez a cikk többszöri elolvasása után sem derül ki, de hát ezen meglepődni időpocsékolás, hiszen az élet harc, és nem habos torta. Ennek a cikknek (egész oldalra megy, úgyhogy pláne) például az a küldetése, hogy az olvasóknak a tudomására hozza, 2018-ban hogyan készül az Új Szó. 

A nap fele már mögöttünk van – ezt a főszerkesztő-helyettes szokta idegesen, fülére szorított táskarádióval mantrázni a déli lapértékelő gyűlés előtt vagy után a belpolitikai rovat tagjainak, ezzel üzenve nekik, hogy haladéktalanul kezdjék meg a termelést. Ehhez azonban az kell, hogy a tizenegy órai belpolitikai rovatgyűlésen kijelöljék aznapi témáik nyomvonalát. 

Valamirevaló riport nem készülhet közvélemény-kutatásra való hivatkozás nélkül. Végeztünk tehát egy mini közvélemény-kutatást a szerkesztőségben az egyik csütörtök reggel arról, milyen szakmát reméltek maguknak a szerkesztők gyerekkorukban. Két dolgozó tartózkodott a helyén, ettek, a gépet kapcsolták be. Egyikük azt mondta, buszsofőr. Másikuk azt, hogy „anyám tudná megmondani”. Kultúrában egy ember: te mi lettél volna? Régész. Vagy boszorkány.

Seregszemle

(ki számít szerkesztőségi tagnak, és ha igen, hol van)

A termelés tulajdonképpeni megkezdése előtt a rovatok fellelhető tagjai enumerációt tartanak saját magukról: megpróbálják megállapítani, ki mindenki tartózkodik fizikailag a szerkesztőségben, magukat is beleértve. Ha tulajdon ottlétéről egy rovattag megbizonyosodik, elkezd megbizonyosodni arról, ki mindenki tartózkodik még a termelés helyszínén, és hogy ehhez a tényhez neki miként illene viszonyulnia. Miután a főváros harangjai elütik a delet, a rovatvezetők egy emberként emelkednek ki monitoraik mögül (mint az unicumos üveg a tengerből a Zwack-reklámban), azzal a határozott céllal vezérelve, hogy kiforrott elképzeléseiket kollégáik elé terjesszék, adott esetben pedig konfliktusokat is vállaljanak keresztülvitelük végett. Bevonulnak a tanácsterembe, és megtanácskozzák a megjelent lap tartalmát. Beismerik hibáikat, illetve fogadják az elismeréseket az előző nap különösen jól sikerült megoldásaiért. „Örülök, hogy sikerült becsempésznem Harry Potter szobájáról a képet Iván ingatlanos cikkéhez, és észre sem vette senkiˮ – hangzott el nemrég a Közélet rovat gyűlésén. 

A seregszemle a termelési riportból sem hiányozhat, hiszen egyrészt objektív információ, hogy hány ember áldozza mindennapjait az Új Szó megjelenéséért, másrészt az olvasó is talán úgy van a legtöbb termékkel, melyért pénzt ad, hogy „ha ezt két ember csinálta, akkor dicséretes, de ha ötven, akkor felháborító”. 

Az Új Szó jelenlegi szerkesztőségében negyvennyolc széken ülnek olyan emberek, akiknek közvetlen vagy közvetett formában közük van a napilap készítéséhez. Ebben már benne vannak a Vasárnap szerkesztőségének tagjai is (akik bár külön szerkesztőséget alkotnak, néhányan időnként szintén termelnek az Új Szó bizonyos rovataiba, illetve mellékleteibe, mint én), továbbá a reklámosztály, a marketing, a grafikusok, a lapigazgató, de nincs benne például a bérelszámolók, illetve egyéb illetők létszáma a személyzeti osztályról vagy a terjesztésről. Nincsenek benne a régiós munkatársak (újságírók és reklámmenedzserek), akik viszont szűk értelemben véve a szerkesztőség tagjainak számítanak, hiszen a lap tartalmának előállításában érdemeik elvitathatatlanok. Velük is együtt a szerkesztőség létszáma már hetven fő körül mozog. Ehhez lehet még hozzáadni a külsős szerzőket, akik rendszeresen vagy rendszertelenül publikálnak valamely rovatokban. 

Meginduló események

Nincs két egyforma nap az Új Szó szerkesztőségében. Ez annak köszönhető, hogy az események árja mindennap kicsit más irányba kavarog, már ha kavarog. Az expozíció, az események megindítása ebből kifolyólag néha az újságíró feladata és felelőssége is. Előfordulhat, hogy híraszály időszakában alig akad téma  a gyűlésen, és még az a kolléga is, aki sajtóértekezletről toppan be a gyűlésre késve, csak arról tud beszámolni, hogy jelentéktelen dolgokat hallott a terepen, így ő is csak fokozza az eseménytelenség depresszív hatását. Az újságírók ilyenkor belátják, hogy ha esemény és hír sincs, akkor minek lapot kiadni, összepakolnak és hazamennek. Másnap az Új Szóban ezek az oldalak fehéren, betűk nélkül jelennek meg. Persze ilyen még nem volt, úgyhogy ilyen napokon szokták az újságírók megragadni az alkalmat arra, hogy tematizálják a közéletet. Fognak egy témát, kérdéseket fogalmaznak meg az illetékes szervek irányába, a szerzett információkat pedig feldolgozzák. Tegyük fel, hogy azt susogják, törvénymódosítást javasol egy párt, mondjuk arról, hogy januártól minden háztartásnak kötelezően be kell jelentenie, hány tojást tojtak az adott háztartásban a tyúkok. A rovat munkatársa megnézi, hogy a javaslattevő ellenzéki vagy kormánypárt-e. Mert ha ellenzéki, valószínű, hogy csak vízió marad a tojáshivatal javaslata, míg ha kormánypárt javasolja, akkor könnyen lehet, hogy hónapokon belül már meg is valósul, és mivel az egész lakosságot érinti, hírt kell róla adni a címlapon is. Ha az elképzelés a rovatgyűlésen is átmegy, elkezdődhet a tényfeltáró munka. Vajon mi motiválhatta a kormánypártot, hogy egy ilyen intézkedést javasoljon, épp most? 

In medias res

Mit is mond a kormánypárt? Azt mondja, azonnal reagálni kell a tojáshelyzetre, mert információik szerint Soros György szervezetei különleges injekciókkal olt­ják be Afrikában a vándormadarakat, azok pedig a szlovákiai háztartások ba­romfiudvarjaiba repülve beletojnak a tyúkkasokba, a tojásokból pedig migránsok kelnek ki, hogy a lakosság munkáját elvegyék, hagyományos értékrendjét megváltoztassák, és a disznótoros finomságokon meg magyar nótán nevelkedett dolgos helyi lakosokból meleg vegán kozmopolita bloggereket neveljenek. Mit mondanak az ellenzéki pártok? Szerintük a kormány a tojástörvénnyel csupán el akarja terelni a figyelmet arról, hogy a kormánypárthoz közeli vállalkozók tisztázatlan körülmények közt jutottak pályázati pénzekhez. Mit mondanak a szakértők? Fel kell hívni egy tojológust, van-e ennek a veszélynek alapja. Fel kell hívni egy jogászt (legjobb egy alkotmányjogász, még jobb a kettő) nem ütközik-e alkotmányba egy ilyen elképzelés, lehet-e esélye az elfogadásra. Fel kell hívni az OrBarom (Országos Baromfiliga) elnökét, mit szól ehhez, és meg kell kérdezni valamelyik faluban Boris nénit, mondja már el, hogyan érintené mindennapjait az új szabályozás. „Jaj, hát kisszívem, hát a zenyimek olyan aprókot tojnak, hogy azok nem is tojások, hanem pitykövek, de má jövőre annyit se fognak, mer levágom őköt, én nem vesződök velük, megmontam a zuramnak isˮ – nyilatkozta az Új Szó kérdésére Boris néni, lakhelye és vezetékneve elhallgatását kérve.

Jóslat, ami beteljesedik

Nyomasztó dolgok a jóslatok, de sokszor nem lehet velük mit kezdeni. Az Új Szó készítőit leginkább a  nyomtatott sajtó fokozatos megszűnését vizionáló jóslatok gyötrik munkájuk során, meg persze otthon is. A szerkesztőség tagjai rendszeresen riadnak éjszakánként álmukból amiatt, mert azt álmodták, megszűnt a papíralapú tájékoztatás, rájuk pedig nincs már szükség többé. A folyamat megfordíthatatlan, viszont az Új Szóban termelő munkatársak minden egyes cikküket azzal a hittel kezdik, hogy talán ők majd megfordítják, vagy ha nem is, lelassítják e folyamatot. 

Persze sok ilyen jóslat beteljesedett már, hiszen szakmák tűntek el a technikai fejlődés következtében, például az Új Szó szerkesztőségében sem dolgoznak már gépírónők vagy telexesek. Pedig régen az Új Szóban is a gépírónők kegyének volt kiszolgáltatva az újságíró. Megírta kézzel a cikkét, majd kerítenie kellett egy gépírónőt, aki legépeli neki. Ők viszont nem biztos, hogy azonnal munkára foghatóak voltak, hiszen minden szerző anyagát ők gépelték, és természetesen a fiatalabb, tapasztalatlanabb munkatársak voltak azok, akik nem pattoghattak, hanem várniuk kellett a sorukra. Egy másik ilyen munkapozíció volt a telexgép kezelője. Régen ugyanis nem a hírügynökség internetes oldalán böngészték a híreket a szerkesztők, hanem telexen küldték őket az ügynökségek, a rovatvezetők pedig papíroldalak formájában kapták meg őket az asztalukra. Megkérdeztük ennek az eltűnt mesterségnek az egyik utolsó mohikánját, Bitter Pétert (aki jelenleg az Új Szó nyelvi szerkesztője), hogyan emlékszik vissza a régi időkre. „Kilencvenkettő szeptemberében, érettségi után kerültem ide. Én voltam a telexes, a kifutófiú, én hordtam le a nyomdába az anyagot, a Press Centrumban mellettünk levő épületben volt a nyomda is. A TASR-től meg a ČTK-tól jöttek a hírek, és én ezt szortíroztam szét. A szöveg elején volt egy megnevezés, letéptem a gépről, és vittem be az irodákba az embereknek, ők aztán válogatták, fordították. A gép hangos volt, de nekem volt a legnagyobb irodám. Volt, hogy fél órán keresztül nem jött semmi, de volt, hogy ontotta a gép. Főleg a kült, a belt meg a sportot. Gond akkor volt, ha lementem ebédre, és elfelejtettem utántölteni a  papírt, mert akkor állt a gép. Utána betöltöttem, és nyomta megint, egyszerre. Ezt csináltam másfél évig. Háromezer koronát kerestem, de tizennyolc éves gyereknek ez jó buli volt.ˮ

Párhuzamos epizódok: a grafika és a nyomda

Néhány évtizede tehát az újságíró lediktálta a cikkét a gépírónőnek, onnan ment a nyelvi szerkesztőhöz, rovatvezetőhöz, kijavították, ha napi anyag volt, a kiadásvezetőnek adták, ha álló anyag, pihent. A titkár odaadta a tördelőnek, ott átszámították a kéziratsorokat szedett sorokra, megállapították a címek és alcímek méretét, a képek elhelyezését és méretét, a képszöveget. És a grafikusnak be kellett rajzolni az egészet a tükörbe. (A tükör a lap mintája, hogy hogyan lesznek elrendezve az oldalakon az egyes anyagok.) Aztán ha egy ilyen oldal elkészült, volt egy sofőr, aki elvitte a nyomdába, ott beírták, mikor érkezett meg, odaadták a szedőnek, az kiszedte a megadott szélességre, csináltak róla levonatot, azt a korrektor összeolvasta a kézirattal, hogy egyezik-e pontosan. 

Kilenc óra húszkor kellett lezárni a lapot, kilenc órától kilenc húszig még két flekket lehetett küldeni két oldalra, ha sürgős változást akartak. Az első kiadásból még este hoztak be ötven darabot a szerkesztőségbe. De valakinek meg kellett várni a második kiadást is. A 90-es évek első felében Szilvássy József főszerkesztő egyszer bezúzatta az egész első kiadást egy politikai cikk miatt. A második kiadás 2010-ben megszűnt (viszlát, aktuális BL-eredmények!), az oldalak pedig számítógépes tördelőprogramban készülnek, a rovatok maguk tördelik be anyagaikat az oldalakra. 

Retardáció (a cselekmény megrekesztése mellékszálon)

Miközben ezt a cikket írtam, megbetegedtem. Gondoltam, meglátogatom a körzeti orvosnőmet, aki az a fajta, hogy már attól jobban lesz az ember, ha ránéz. Nohát ez most nem így volt, mert amikor odamentem, még ott sem volt, csak később hozták, két mankóval és törött lábbal. Úgy megsajnáltam, hogy nem volt pofám ott maradni. Ballagok is hazafelé az esőben, éppen azt nézem, hogy az egyik rolleres lány cipőfűzője ki van kötődve, és hogy ez mennyire balesetveszélyes. Aztán odajön hozzám egy alacsony, bőrkabátos, alig negyvenes egyén, hogy nem akar zavarni, de hogy zavarhat-e. Hát, mondom, persze, szeretem, ha zavarnak, zavartam én is eleget, zavarjon már más is. Erre elmondta, hogy alkoholt nem iszik, drogozni nem drogozik, még személyi igazolványa sincs, és hát ő tudja, hogy ezzel sokan visszaélnek, de intézi már a papírjait, csak azok a fránya okmánybélyegek olyan drágák, adjak már neki bele valamennyit, ha tudok. Hogyne, mondom, persze, hát kérjetek, és megadatik nektek, kopogtassatok és bebocsátást nyertek. Másnap mégis visszamentem a rendelőbe, de már a váróteremben megkaptam a sikeres és boldog újságírói magatartás receptjét. A faliújságon a slágergyógyszerek és az aktuális tarifák mellett egy kinyomtatott A4-es bölcsesség, melyről Donald kacsa néz a paciensre, és a feje melletti szövegre mutat: „Ne pazarold az időd arra, hogy valakinek valamit elmagyarázol. Az emberek csak azt hallják meg, amit hallani akarnak.ˮ Ennyit a retardációról.

Isteni beavatkozás

Zsilka László az 1993. augusztus 17-i Új Szóban megjelent, Apróbetűs történelem című cikksorozatának ötödik, befejező részében visszatekintett az 1968-as eseményekre. Akkor a kvóta szerint 8 embernek kellett távoznia a szerkesztőségből, és ő is köztük volt. 1989 után viszont többedmagával visszatért. „Huszonöt évvel ezelőtt hatvankilencen készítettük a lapot. Ebből negyvenkét újságíró-szerkesztő, négy fordító, három lektor, két tördelő, tizenkét gépírónő, három adminisztratív munkatárs, három kézirathordó. (...) A lap elkövetkező éveinek, évtizedeinek történetét már a szlovákiai magyar újságíróknak a 25 év alatt felnőtt és az elkövetkező nemzedéke írja. Írja?“

2018-ban tehát leginkább úgy készül az Új Szó, hogy a szerkesztőségi értekezleten a tanácsteremben eldönttetik, melyik rovatba milyen cikkek kerülnek, az újságíró megszerzi az információt (elolvassa, felhívja, találkozik), leírja, megszerkeszti, leadja kollégájának, aki ismét elolvassa, ha kell, átszerkeszti, majd valaki (vagy a szerző, vagy a szerkesztő, kivételes esetekben a tördelő) számítógépes tördelőprogramban betördeli, ki lészen nyomtatva, a korrektor elolvassa, kijavítja, a javításokat az ügyeletes átviszi a tördelőprogramban, ha pedig megtelt az oldal, el lészen küldve a nyomdába elektronikusan. 

Vízvezeték-szerelő ismerősöm kérdezte egyszer: „Pista, mi van akkor, ha egy Új Szó-oldalt estig nem sikerül teleírni?” „Hát, Norbikám, akkor teszünk nagyobb képet...ˮ