„Nem segít mirajtunk senki!” – az elfelejtett Magyarország (választások előtti riportunk)

Piszkos szőrű, fehér kutya les ránk a kátyús Kossuth utca végén, az egyik faluvégi, romos ház szinte nem létező kerítésénél. Talán nem tetszenek neki az idegenek, s olyan felsőbbség van a tekintetében, hogy egy kicsit el is bizonytalanodom, főleg, hogy a polgármester asszony figyelmeztetett, vigyázzunk az itteni kutyákkal. Egy kicsit még nézzük egymást, aztán az eb megfordul, és elballag. Úgy tűnik, megkaptuk a jóváhagyást, hogy belessünk ebbe a zárt világba, Magyarország legszegényebb falvának, Csenyétének életébe.

A zárt világ kifejezés talán nem teljesen pontos, mert a helyiek egyébként nagyon nyitottak – az ajtó nem az ő oldalukról van bezárva, inkább a külvilág csukta rájuk. Az elfelejtett kifejezés sem fedi pontosan a valóságot, hiszen Csenyétéről rengeteg szocioriport készült már, viszonylag gyakran tévednek ide újságírók, stábok – a fehér kutya belépési engedélyét így valószínűleg tucatnyi sajtómunkás kapta már meg. A legpontosabb kifejezés erre a kis Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településre talán a mellőzött, szőnyeg alá söpört.

Kirakatba tett nyomor

Mert ahogy Budapest felől Borsod megye felé megyünk, és Miskolcot elhagyva a főútról ráfordulunk a csereháti dombvidék kanyargós útjaira, úgy lesz egyre kevesebb a választási plakátból. Míg Nyugat-Magyarországon minden lámpaoszlopra két plakát is jutott, addig az itteni falukon keresztülhajtva alig egyet-egyet látunk. Csenyétén pedig egyet sem.

Magyarország legszegényebb falujában a GKI gazdaságkutató 2016-os adatai szerint az egy főre jutó vásárlóerő 230 ezer forint/év – ez kevesebb mint tizede a riportunk előző részében szereplő, papíron a leggazdagabb falunak számító Magyarföld vásárlóerejének. Furcsa módon Csenyétére mégis jobb út vezet, mint az őrségi „gazdag” kisközségbe. Ahogy a domb tetejére érünk, a völgyben elénk tárul a pici falu: néhány rikító színű, régi házacska, kicsit odébb egy magányos templom. Csak közelebb érve látszik, mennyire romosak az épületek.

A falu szélén álló közösségi házba igyekszünk, ahol a polgármester asszonnyal váltunk néhány szót. Kelletlenül fogad minket, mint megtudjuk, nagyon elege van az újságírókból. Nem is szeretne nyilatkozni nekünk. „Annyi hülyeséget összeírtak már rólunk. Mindig mi vagyunk a negatív példa” – mondja. Szavaiból kiérezni a keserűséget, nem is csoda. Az ő szemszögükből visszásnak hathat, hogy az újságírók eljönnek ide a kényelmes városi szerkesztőségekből, drága kamerákkal és fényképezőgépekkel fotóznak, majd kirakatba teszik a nyomort, amit senki sem mutogat szívesen. „Ezek az emberek tényleg nem tehetnek róla, hogy ilyen helyzetben vannak” – mondja. 

A faluról azért mond néhány szót: több mint ötszázan lakják, a lakosság több mint fele 18 év alatti, száz százalékuk roma származású. Munkahely nincs, közmunkában időszakosan 60 embert tudnak foglalkoztatni: kisebb mezőgazdasági munkákat végeznek, termesztenek ezt-azt, felszámolják az illegális szemétlerakatokat, felújítják, amire tudnak pályázatokon keresztül támogatást szerezni, de ez sincs mindig. „Menjenek le az emberek közé, kérdezzék őket. Nem zárkóznak be. Csak a kutyákkal vigyázzanak” – küld tovább minket.

A harangot is elvitte a pap

Váratlan vendég, egy környezetidegen csillivilli sportmotoros száguld át a falun, aztán vissza is fordul a végén, és eltűnik ott, ahonnan jött. Csenyéte zsákfalu, csak egy út vezet ide, a Rákóczi út a semmibe vész. Az első igazi tavaszi napot a patak partján élvezik a helyiek, néhány idősebb ember és rengeteg gyerek – kemény volt a tél, a völgyben -20 fok alá is süllyedt a hőmérséklet. Két kislány a romos buszmegálló tetején pózol a fényképezőgépnek. A helyi, apró iskola udvarán is sok gyerek játszik, az egyik házból hangosan szól a mulatós, egy srác egy gumik és nyereg nélküli biciklit tol. A hátteret a régi református templom uralja, de ott már régen nem szól az ige. „Még a harangot is elvitte a pap, zsivány pap volt az. Most ha valaki meghal, nem harangoznak érte. Úgy megy el ebből a faluból, mint a kutya” – mondja egy idősebb asszony. A falut már régen otthagyta az egyház, a templom kifosztva tátong. Állítólag valamelyik kisegyház, talán a Hit Gyülekezete ide-idelátogat, de nem túl gyakran. Itt nem vidámak a vasárnapok.

Kukatúra Kassára

Mikor a helyiek megtudják, hogy Szlovákiából jövünk, felderül az arcuk. „Mi is járunk Kassára kukázni, ott mindig találni valamit” – meséli egy másik nő. Ötezer forintért viszi el őket oda valaki, azt nem tudjuk meg, kicsoda. 

Az az ötezer forint sem szokott könnyen összejönni. A falu a 90-es években egy szociális kísérlet terepe volt, egy modellt próbáltak ki magyar és holland szakemberek, melyben a lakók magukon segítenek. Nem jött be, és lassan mindent eluralt a nyomor, a motiválatlanság, a munkanélküliség, a reménytelenség, a bűnözés. Generációk nőnek fel úgy, hogy nincs munkájuk, és nem is lesz. Közmunka nélkül havi 22 ezer forintból élnek. Közmunkával együtt 70–80 ezerből. „Ebből kell enni adni, pelenkát venni a gyerekeknek. Semmi se marad” – mondja az egyik asszony. Ha valakinek gyógyszerre van szüksége, azt is ebből fogják le. Ha nincs közmunka, nincs gyógyszer sem. Csenyétén korán halnak az emberek.

Melyik adja a pénzt?

A politikusok messzire elkerülik a falut, mint megtudjuk, legközelebb a 20 kilométerre levő Forró településen volt valamiféle lakossági fórum. Szórólapok és kampányújságok azonban ide is eljutottak. Elsősorban Demeter Zoltáné, a Fidesz jelöltjéé. Amikor arról kérdezzük az embereket, elmennek-e szavazni, szinte mindenki azonnal rávágja, hogy igen. „Maga mit gondol, kire szavazzak?” – kérdezi egy férfi. „Melyik adja a pénzt? Az MSZP?” – kér segítséget a mellette ülőtől egy nő. „Nem, a Fidesz. Az Orbán” – kapja a választ a szomszédjától, aki egy összehajtott újságot vesz elő valahonnan, és kihajtja. A narancssárga lap azt hirdeti, hogy a Fidesznek Magyarország az első.

Végül kiderül, valószínűleg szinte mindenki a Fideszre fog szavazni. Egyszerűen azért, mert őket ismerik, a Fidesztől remélik a közmunkát. Az MSZP és a Jobbik neve még mond valamit az ittenieknek, a többi párt teljesen ismeretlen. „A Jobbik az ne legyen” – mondja egy szemüveges férfi mondván, tőlük félnek.
„Megígérnek azok mindent, de semmit se hoznak. Nem segít mirajtunk senki” – mondja a politikusokról a falu másik végén, a Kossuth utcában egy kerítés mellett álldogáló fiatal férfi. Közmunkás, azt mondja, szívesen dolgozik, a pénz óriási segítség. Arról érdeklődik, Szlovákiában mi a helyzet, úgy tudja, az egy gazdag ország. Arról kérdezzük, nem akar-e valahogy elmenni a faluból. „Hová menjek, Miskolcra hajléktalannak? Nincs szakmám, nem venne fel senki még segédmunkásnak se” – mondja, hozzátéve, a lakosság nagy része ilyen. Itt legalább néha van közmunka. „Az is nagy segítség, bárcsak több lenne” – sóhajt fel. A politika egyáltalán nem érdekli. „A mi szavunk semmit se számít” – mondja. Amikor arról kérdezzük, mit vár a politikusoktól, azt mondja, a legfontosabb az lenne, hogy biztosítsa valaki az áramot meg a vizet a házakban, mert itt folyó víz szinte egyáltalán nincs a romos épületekben, villany is csak imitt-amott. „Nem tudom, kinek a hibája, hogy így élünk. Lehet, hogy a kormányé, lehet, hogy a polgármesteré. Lehet, hogy a miénk is. Látja, közmunkában is valamit megcsinálunk, rendbe teszünk, mások meg szétverik” – mondja. 

Migránsveszély

Az ittenieket nem érdeklik a politikai programok, sem a polgári társadalom állapota, a demokrácia eszméi. Az Orbán-kormány menekültellenes kampányai, melyek a legegyszerűbb emberi ösztönöket célozzák, azonban eljutnak ide is. „A migránsok azok nagyon veszélyesek, hallottuk a híradóban” – mondja a kerítés mellett álló fiatalember. Így gondolják a Rákóczi utcában is. „Azok ne jöjjenek ide, maradjanak otthon” – mondja az idősebb nő. Fiatalabb társa rákontráz. „Minek akarnának azok ide jönni? Mi van itt? Innen mit vinnének el?” – kérdezi. „Szegények azok, mint mi” – mondja csendesen egy addig hallgató idősebb férfi, de sokan nem figyelnek rá. A többiek attól tartanak, hogy ha valaki beengedné a menekülteket, akkor nem lenne segély és közmunka sem, és hibátlanul visszamondják a tévéből hallható egyik kormányszlogent, miszerint ha Magyarország beengedné a menekülteket, minden pénzt rájuk kellene költeni.

Az iskola aznapra bezár, a tanító beül a Suzukijába, és hazamegy a környező falvak egyikébe – egyébként a polgármester asszony sem Csenyétén él. Elindulunk mi is, a helyiek intenek, ahogy elhaladunk mellettük. Miskolc és a fővárosba vezető autópálya felé vesszük az irányt, vissza az óriásplakátok világába, ahol „Magyarország az első”. Csenyéte pedig ki tudja, hányadik a sorban. Talán az utolsó.