„Mi, filmesek el tudjuk játszani, hogy van alattunk ló"

Hat napra igazi filmes kánaán lett a budapesti Corvin mozi, ahol a közönség és a szakma végre ismét együtt ünnepelhetett. A zsűri nyolc kategóriában hirdetett győzteseket, de a versenyen kívüli alkotások iránt is nagy volt az érdeklődés a vetítőtermekben, ahová összesen több, mint húszezren váltottak jegyet. 

Hogyan sikerült az ön által vezetett Magyar Filmművészek Szövetségének állami támogatás nélkül megvalósítania ezt a fesztivált?

Az volt a szerencsénk, hogy Budapest önkormányzata mellénk állt. Karácsony Gergely főpolgármesterrel tárgyalhattunk, akinek szintén fontos volt a filmszemle újraélesztése. Ez a mozi a főváros tulajdonában van, és ingyen megkaptuk, ami máris egy tíz-tizenkét milliós ajándék. További támogatóink között van bank, biztosító, televíziós társaság, emellett sok producer is a zsebébe nyúlt, és persze én magam is. Így nagy nehezen összejött egy szűkös költségvetés. A közönség számára talán nem tűnik úgy, hogy szegényes körülmények között zajlik a filmszemle, mert mi, filmesek el tudjuk játszani, hogy van alattunk ló, és tudunk is vágtatni azon a lovon. 

Két táborra szakadt a szakma, vannak az államilag dotált alkotók, akik a jelenlegi kurzusnak megfelelő témákban csinálnak filmeket, illetve a kirekesztettek, akik nem kapnak támogatást... 

Az európai országok filmintézeteinek mindenütt az a feladatuk, hogy támogassák a jó ötleteket, az ígéretes forgatókönyvek fejlesztését, mert hiszen minden nemzet büszke a tehetségeire. Az illetékes bizottságokban hozzáértő, elismert emberek döntenek a filmtervekről, és az elutasított pályázók is részletes indoklást kapnak, illetve igény szerint utólag is konzultálnak velük. Magyarországon viszont az elmúlt tizenkét év sajnos arról szólt, hogy a döntésekben illetékesek fokozatosan szétverték, atomizálták ezt a mi kis szakmai közegünket. Olyannyira, hogy még azok a beszélgetések sem tudtak kialakulni, ahol megfogalmazhattuk volna, hogy tulajdonképpen mi is hiányzik nekünk. Gondolom, ön is érzékelte, milyen jó a hangulat itt a szemlén, mennyire örülnek egymásnak a filmesek, mennyi néző van. Vagyis nem a spanyolviaszt találtuk fel, csak eddig senki nem érezte magában az erőt, hogy ezt össze tudja hozni. Amikor tavaly a Magyar Filmművészek Szövetségének elnökévé választottak, elhatároztam, hogy belevágok. Producerként szerveztem már ezt-azt a szakmán belül, és sejtettem, kiket tudnék megszólítani a Filmszemle újraélesztése kapcsán. Szinte mindannyian mellénk álltak. 

A másik tábor viszont látványosan távol maradt a filmszemlétől. Vagyis olyan a helyzet, mint a párhuzamos vonalak esetében, amelyek a végtelenben találkoznak. 

Igen, csak míg az egyik vonal csinál önerőből mondjuk 345 filmet, addig a másik négyet-ötöt, amelyek költségvetéséből el tudna készülni az a bizonyos 345 film. Ez persze túlzás, de a lényeg szerintem egyértelmű: megmagyarázhatatlan aránytalanságokat látok a magyar filmek finanszírozásában.

Orbán Viktor miniszerelnök az állami milliárdokból épült új fóti filmkomlexum átadásán a független filmekről is szólt néhány szót: kijelentette, hogy végre eljutottunk arra pontra, amikor állami támogatás nélkül készülnek saját lábon megálló filmek. Úgy fogalmazott, hogy legyen a film mindenkié. Mi erről az ön véleménye? 

Én már másnap tiltakoztam ez ellen a cinikus kijelentés ellen. A magyar film sokáig Európa élvonalába tartozott, és most is sok fontos alkotás készül, ráadásul minden műfajban. Az animációsaink is fantasztikusak, mostanában a dokumentumfilmeseink is feljutottak nemzetközi szintre, a játékfilmekről nem is beszélve, amelyek jelentős fesztiválokról hoznak el díjakat. 

Ezekről a sikerekről viszont a közmédia gyakran be sem számol, a legtehetségesebb magyar rendezők külföldön kénytelenek dolgozni, vagy koprodukciós partnereket keresni a filmjeikhez, például Szlovákiában. 

Ha nem lesz változás a Nemzeti Filmintézetnél, akkor ez továbbra is így zajlik majd, és lassan el fog sorvadni a filmipar. Nem lehet a végtelenségig baráti összefogással, kis költségvetéssel készíteni a játékfilmeket. És nem fordulhat minden magyar rendező a szlovák filmalaphoz vagy a pozsonyi Prikler Mátyás produceri cégéhez, hogy segítsen. Látványosan hiányzik a középgeneráció a filmiparból, mert mostanra sokaknak elegük lett. A fiatalok közül pedig kevesen engedhetik meg maguknak, hogy éveket áldozzanak az életükből egy-egy értékes film elkészítésére, nulla forintból. 

Mennyit érzékel mindebből a filmszerető közönség? 

Szerintem egyre többet, mert vagyunk páran olyan producerek, akik már nem is pályázunk állami támogatásért, és elég keményen nyilatkozgatunk. A fiatal nemzedék pedig, miután falakba ütközik, szintén nem rejti véka alá a véleményét. Olyanok is megszólaltak az utóbbi időben, mint például Herendi Gábor, aki sokáig türelmesen próbált boldogulni a rendszeren belül. A közönség is kezdi látni, hogy hatalomváltás, illetve szemléletváltás nélkül pár év múlva már nem nagyon lesz mit vetíteni a filmszemlén.