Zsebibaba kirakja a tavaszt

Kora délután van, a gyerekek az iskolaudvaron gyülekeznek, hogy ebédre induljanak a napközis tanító nénivel. A fürgébbek, megelőzve a csengő hangját, egyenesen lesietnek a lépcsőn, elcsenve egy kis időt maguknak a közös játékra. A táskákat egy kupacra hányják, de még nem kezdik el a kiszámolósdit. – Nehéz ez a kabát, olyan, mintha a vállamat húzná, nehogy fussak, tegnap sem tudtam olyan jól ugrani a gördeszkán, hogy én nyerjem a versenyt. Le kéne már vetni, hisz süt a nap! – jelenti be nem hivatalosan a tél végét az egyik lurkó. Egy copfos, cserfes kislány lép oda mellé, és huncutul rákacsint. – Akkor hát vegyük le, kergetőcskézhetnénk csak úgy, pulcsiban – biztatja, csábítgatja osztálytársát, aki már-már kötélnek áll, de aztán köhint egyet és felhúzza a cipzárt a kabátján. Mintha csak azt mondaná: erről szó sem lehet! Kiderül, nem a kabátját félti, hanem a kincseit. – Erre akkor jövök rá, amikor rövid töprengés után mégiscsak elkezd kipakolni. Három üres petárdahüvely, egy befőttes gumi és öklömnyi rózsaszín kismackó kerül elő a zsebeiből. Félszemű, de a gazdája, gondolom óra alatt, odapingálta a másik szemét tollal. Kicsit nagyobbra sikerült ugyan, de ettől csak még huncutabb és mackósabb lett, mint újkorában. A szőke copfos sem akar lemaradni pajtásától, ő is hamar pakolni kezd. A bal kabátzsebéből egy-kettő-három követ és egy nagyon piszkos radírgumit számol le a fapadra. A másik zsebéből megszámlálatlanul hullanak ki a kisebb és nagyobb, lapos és kerek kavicsok, majd a felső zsebből apró fadarabkákat, végezetül pedig néhány hajcsatot szór ki. A kincseket néhány pillanat alatt átszórják zsebes nadrágjukba. Amikor szaladnak, velük kacag, csilingel a rengeteg kincs. Olyanok most, mint Micimackóban az örökké játékos Zsebibaba. Nagyokat ugranak, csak hogy még hangosabban szóljanak a tavasz hangjai! Velük nevetnek a csemetéikre váró szülők, a babakocsikban gügyögő babák, és mintha csak nekik szólna a délelőtti tanításnak végérvényesen véget vető csengetés is.