Zoltán Gábor: Ételdoboz

Ha valaki elképzeli, milyenek voltak a Duna partjai az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes években, nem mellőzheti a kátránycsomókat. Akkoriban a hajók folyamatosan ürítették a vízbe az olajat. A vízfelszínen is ott lebegtek a csillogó, változó színekben játszó foltok, a homokra, kavicsra pedig fekete kupacokban vetődött ki a kátrány. Az olajszármazékokat nem oldja a víz, úgyhogy hiába esett az eső, a foltok megmaradtak a parti kavicsokon, és az áradások sem tudták elmosni őket. Ha törülköző vagy gyékény nélkül hevertünk le a parton, biztosan a bőrünkbe ragadt egy-két kátránycsomó, amiket aztán hosszas szappanozással, dörgöléssel lehetett csak eltávolítani, vagy benzinnel, de sohasem tökéletesen.

Azt nem tudom, hogy a gőzhajók voltak inkább felelősek ezért a szennyezésért vagy a dízelmeghajtásúak, és azt sem, hogy az ötvenes évek túlhajtott, semmilyen környezeti kárra nem ügyelő iparosításával függött-e össze, vagy már száz éve, az első gőzhajók üzembe állítása óta tartó folyamat velejárója volt. Viszont a hajóforgalom visszaesésének és a környezetvédelemnek köszönhetően idővel megszűnt a kátrányszennyezés. Olajfoltok úsznak még a felszínen, de sokkal ritkábban.

Ám nem csak a hajók miatt került mindenféle idegen anyag a Dunába.

Egyszer méterekre a parttól, a vízben állva, nyivákoló hangot hallottam. Ráadásul nem a szárazföld, hanem a folyó felől. Értetlenül néztem körül. Élőlény se közel, se távol nem látszott. Viszont a hang közeledett, és a hang egy papírzacskóból jött. A gyűrött stanicli a vízen úszott, felém. Félig elmerült, félig még kilógott. Valamennyivel beljebb kellett érte gázolnom. Amikor hozzám sodorta a folyó, elértem, megfogtam. Kivittem a partra, anyámhoz.

A hangok a zacskóból jöttek.

Kibontottuk. Három ázott, mozgolódó kupac volt benne. Miniatűr bölényre hasonlítottak a testarányaik alapján. Macskák, mondta anyám. Kismacskák.

Nem akartam elhinni: a macskák kecsesek, gyorsak, büszkék vagy játékosak. Ezek se játékosak, se büszkék. Lomhák és nyomorultak.

Nem dorombolnak.

Nem reagálnak sem a hangomra, sem az érintésemre.

Nem is látnak!

Anyám a tudomásomra hozta, hogy nemrég születtek, aztán bedobták őket a vízbe, mégpedig azért, hogy elpusztuljanak.
Városi gyerek lévén semmit sem tudtam a háziállatokról, ennek megfelelően keveset a halálról. A háziállatok rendszeresen elpusztulnak betegség vagy sérülés miatt, de leggyakrabban a gazdáik akaratából. Nem voltam disznóölésen. Nem hallottam, hogyan bőg a tehén, amelyik mellől elviszik a borját. Csak most tudtam meg, hogy egyes helyeken ma is szokás a párzási időszakban a kecskebékák hátsó lábát levágni, és az eleven torzókat visszadobálni a vízbe. Mindez nem szadizmus, hanem az embernek az élelem megszerzésére irányuló célirányos tevékenysége. Ha láttam volna ilyesmit, rendszeresen, akkor másképpen néztem volna a világba, az biztos. Soha nem hallottam, hogy macskából egy darab untig elég a háznál, és a teherbe esett nőstény kölykeire nincsen szükség, ezért elássák őket. Egyes okosabb nőstények tudják ezt, és rejtekhelyen szülnek, a gazda ki kell hogy lesse, hova jár szoptatni az anya. Feltételezem, a kölykök szenvedésének mértéke szempontjából nagyjából mindegy, hogy egy gödörben, a rájuk szórt föld alatt fulladnak meg, vagy vízben.

Volt egy asszony Szentendrén, vagy valamelyik közeli településen, aki valamiért nem az elásásos megoldást választotta. Fogott egy zacskót, és belepakolta a kicsiket.

Azt hiszem, a „macskás néni” tipikusan városi jelenség, falusi környezetben kevésbé gyakori, hogy egy magányos asszony körül egyre több és több macska él. Ugyanígy a kutyák-macskák ivartalanítása is „urbánus” megoldás.
A jóasszony lement a folyóhoz, és bedobta a vinnyogó zacskót. Vagy jóember, de valamiért inkább női kéznek tulajdonítom a mozdulatot. Egy gonddal kevesebb. Aztán hazament.

Szárogattam a kis jószágokat.

Délután volt, haza kellett indulnunk. Kosarat, amibe betehettük volna őket, nem vittünk magunkkal. Egy ételdoboz volt nálunk, ami addigra valószínűleg nagyjából kiürült. Meg talán szalvéta, amivel kibélelhettük.

Az ételdoboz szürke volt, alumíniumból készült. Sok éven át szolgált minket. Jóval később mesélte el anyám, hogy ajándékba kapta egyszer a nagymamámtól karácsonyra vagy a születésnapjára. Őszinte pillanata lehetett, mert azt sem hallgatta el, hogy nem pont arra a dobozra vágyott: akkor kezdtek olyan alumíniumtárgyakat gyártani, amiknek felületét valamilyen vegyi eljárással finoman szemcsésre maratták, majd színes lakkal bevonták, amitől ezüstösen vagy arany módjára csillogtak. Ez a változat többe kerülhetett, mint a „sima” alumínium. Ő csak olyat kapott. Ha már megvolt, használta, használtuk, és talán szerettük, de anyám számára a be nem teljesült remények emlékműve lett, és mióta tudom a történetet, számomra is. Mai szemmel nézve persze az aranylóan csillogó ételdoboz ugyanúgy a szánalmas ezerkilencszázhatvanas évek terméke lenne, mint a közönséges változat.

A macskáknak megfelelt. Bár ezt nem tudhatták, én gondolhattam helyettük.

És akkor elindultunk Budapestre. De haza, a kismacskákkal, tej nélkül nem mehettünk. Nem volt otthon tejünk. Mivel hűtőszekrény sem volt még a lakásban, és nem kaptam minden reggel-este kakaót. Annak idején üzletek sem voltak, ahová vasárnap délután be lehetett volna ugrani. Azt találta ki anyám, hogy teszünk egy kerülőt: a Nyugati pályaudvar közelében egy tejivót vagy presszót még nyitva találhatunk. Úgy is lett, sikerült vásárolni kábé két deci tejet, bár egyáltalán nem volt evidens, hogy kaphatunk elvitelre. Megkönyörültek rajtunk. Otthon első dolgunk volt szemcseppentőt keresni, és megetetni a kis állatokat.

Másnapra anyám kitalálta, hogy jobb lesz, ha beviszi őket az egyetemre. Elhittem, hogy ott könnyebb lesz életben tartani a macskákat, és majd, ha megerősödtek, visszakerülhetnek hozzám. Sok évvel később jöttem rá, hogy minden valószínűség szerint el lettek altatva. Kérdés, mennyire érdeklődtem a kölykök után, követeltem-e, hogy hazakerüljenek, miért hittem el, hogy ott kell maradniuk az egyetemen.

Ami a kölyköket illeti, halálra voltak ítélve, és kaptak fél nap haladékot.

Ami engem illet, sok mindenről kellett még kiderülnie számomra, hogy hazugság volt.

És még nincs vége.