Zoltán Gábor: Dolgozószoba

Egyszer, gyerekkorában, bekukucskálhatott már egy író dolgozószobájába. Kis helyiség volt, úgynevezett félszoba, és a könyvespolcokon meg az íróasztalon kívül semmi egyéb nem állt benne. Egyik osztálytársának apja volt író, aki a látogatás idején épp nem tartózkodott otthon. A gyerek csak a küszöbről nézett be, de igazából átnézett a szobán, mert az ablakon át pont az ő lakásuk ablakára lehetett látni. Vagyis azt látta, amit az író láthatott nap mint nap, hogyha felnézett a papírjáról – de ebbe akkor nem gondolt bele.

Nyolc-kilenc évvel később – talán harmadikos vagy negyedikes gimnazista lehetett a fiatalember – ismét megnyílt előtte egy író szobája. De akkor már nem az író távollétében, a tudta nélkül, leskelődőként, hanem előre megbeszélt időpontban. A meghívást az tette lehetővé, hogy akkoriban egyszerre több pályakezdő tanárnő érkezett a gimnáziumba. Noha az ő osztályában egyikük sem tanított, ezek a lelkes fiatal nők kiszúrták őt, ahogy mindenki mást, aki az átlagnál érdeklődőbb volt, vagy valamiféle tehetség jelét mutatta. De nem!, most nem arról lesz szó, hogy a néhány évvel idősebb pedagógus elcsábítja a diákot. Történt olyan abban az évfolyamban is, ám ebben az elbeszélésben nem olyasféle csábításról lesz szó, talán megbocsátja az olvasó.

A tanárnő egy író fiának volt a felesége. Megmutatta a fiatalember kéziratait az apósának, aki ismert és népszerű szerző volt, több műfajban alkotott, és ő nyomban elolvasta az egészet. Azt mondta a menyének, hogy egyetért: ez a srác tényleg író lesz. Ennél többet is tett, mert beajánlotta az egyik lap szerkesztőjének.

Közlésre végül nem került sor, csak húsz év múlva, egy másik lapnál. Az író, első felfedezője nem élt már akkor.

További évek múltán, amikor megjelentek hátrahagyott naplói, a bejegyzésekből egy mind keserűbb és bizonytalanabb férfi bontakozott ki. Miközben ismertsége és népszerűsége nagyjából megvolt, könyveit megjelentették, darabjait bemutatták, ő úgy érezte, napról napra kevesebben figyelnek rá és értik őt. Ugyanakkor ő is egyre kevésbé értette a kortársait. Azt végképp nem értette, hogy a pályakezdő írók miért mind másokhoz mennek, miért olyan kollégáit keresik meg, akiket ő épp csak középszintűnek tartott, akiknek műveiben annyi fölösleges egyénieskedést, megbocsáthatatlan manírt talált.

Tanítványok utáni sóvárgása az eladósorban lévő lányéhoz volt hasonló, akit senki sem akar feleségül venni, aki minden bálban petrezselymet árul, miközben vetélytársnőit izgatott fiatalemberek döngik körül. Nincs abban semmi meglepő, hogy egy olyan férfias jelenség, mint ő, a lelke mélyén nő, érzékeny és gyönge nő. És meglehet, a hetvenes-nyolcvanas évek kívülálló írói, akiket a hatalom épp csak megtűrt, ám akik annyira vonzották a fiatal írókat, kevésbé áhítoztak tanítványokra, mint ő, és pontosan azért váltak igazán vonzóvá a tanulni vágyók számára, mert nehezebb volt megközelíteni őket, áttörni a védvonalaikon. Mert aki mesterkedni szeretne, az biztosan nem lehet mester. A fiatalember, mikorra író lett belőle, legalábbis abban az értelemben, hogy lehozták írásait a lapok, és könyvei jelentek meg, már tudta, hogy az igazi mester elsősorban arról ismerszik fel, hogy nem mutogatja magát, hanem rejtőzködik. Óvja az idejét, mivel ha nincs módja alkotni, szenved.

Megértette, hogy első felfedezőjének nagyobb szüksége volt tanítványra, mint neki mesterre. Igaz, a kesergő naplójegyzetek valamivel később íródtak, azok még nem a legkeservesebb évei voltak az idősödő írónak.

Nagy bánata volt, hogy nem lett neki tanítványa. A gimnazista vajon miért nem lett az?

A gimnazista, aki utóbb maga is író lett, sok éven át nem gondolt arra a látogatásra. Amikor maga is megöregedett, csak akkor próbálta felidézni. Homályosan emlékezett a házhoz vezető útra, a kertre. És arra, hogy odavezetik a dolgozószobához, amely megnyílik előtte.

Az író felemelkedik, elindul feléje, kezet nyújt – csak ennyi biztos.

Aki akkor fiatalember volt, az évei számát tekintve már idősebb, mint az öregebbik író volt annak idején. Nincs már sok hátra neki. Gyötrődik, mi mindent nem csinált meg, amit megcsinálhatott volna, vagy egyenesen meg kellett volna csinálnia. Temérdek lehetőség, amik egyszer csak megnyíltak előtte, és ő nem élt velük. Elmehetett volna távoli országba, és megpróbálhatta volna a szabad világban kiteljesíteni magát – valószínűleg rég nem élne, de legalább nem diktatúrában sorvadna öregen, hasonlóképpen, mint fiatalkorában. Lányok, akiknek nem hagyta, hogy szeressék. És ott van az az író, aki tanítványra vágyott. Így utólag annyi mindent lehetne tőle kérdezni. Igaz, főleg kedveskedésből, hogy az öregnek jó legyen, de most már tisztában van vele, mennyi mindent tudott az öreg a szakmáról. Bár szakma igazából nincs, arra magától már rájött, „aki azt hiszi, hogy tudja a szakmát, az háromszorosan téved”, szokta mondani: „azt hiszi, hogy a szakmát el lehet sajátítani, pedig nem, azt hiszi, hogy van szakma, pedig nincs, azt hiszi, hogy ő van, pedig nincs.” De beszéltethetné az életéről. Egy kis részét megírta, a legfontosabb történéseket valószínűleg nem. Az a helyzet, sajnos, hogy mire igazán figyelni tudna az öregebb íróra, belőle lett öreg író, mire tanulhatna tőle bármit is, már nem lehet, és egyébként sem érdemes, mert amit megtanulna, nem lenne módja hasznosítani.

Persze hiba lenne az egész felelősséget magára húzni. Hogy nem elég felkészülten lépett be abba a dolgozószobába. Az az öreg író is megerőltethette volna magát egy kicsit a találkozásukkor. Hiszen amúgy olyan jó dialógusai voltak: szellemesek és mélyek.

Viszont a szövegeit elolvasta annak idején, és biztatást adott, és emzért a fiatalember, akiből idővel öregember lett, általában hálás volt – csak olyankor nem, amikor elégedetlen volt azzal, amivé lett.