Zoltán Gábor: A telefon

Ott sem vesztek össze, csak a négyesen belül egy kicsit átrendeződtek a viszonyok, miután megnéztek egy kiállítást. Erről semmiképpen sem tehetett Egon Schiele, de lehet, hogy a város levegője tehetett, ami egykor Schielét is körüllengte, meg az, hogy a kvartett egyik tagja hasonlított az egyik Schiele-alakhoz. Illetve egyikük azt mondta, hogy hasonlít. És attól kezdve mind úgy látták. És ha már úgy látták, másképp kellett ránézniük, és másképp kellett alakulnia a kapcsolataiknak.

Egyedül indult el a szállásról, és vagy kétórányi csatangolás után a Duna-parton találta magát. Leült egy padra, nézte a futókat és biciklizőket, anélkül hogy tekintete bármelyikükre fókuszált volna.

A telefont, ami mellette hevert a padon, azután vette észre, hogy hangot adott ki magából. Szokatlan jelzés, harangra hasonlított. Nem értette, mert amikor kiválasztotta magának a padot, és leült, nem volt még ott a készülék. Körülnézett – senkit se látott a közelben, akié lehetett, aki egy pillanatra letette volna, míg beköti a cipőfűzőjét, vagy aki leült és nyomban fel is állt volna mellőle. Mindegy, gondolta, majd visszajön az illető, amikor észreveszi, hogy elhagyta.

Telt az idő tovább, a telefon csöndben maradt, és nem jött érte senki. Ő viszont megérezte, hogy szomjas, és vécére is kéne mennie.

l kell indulnia.

Ahogy felállt, jelzett a telefon. Akkor vette kézbe.

Három üzenet érkezett. A legutóbbi: VIDD EL NYUGODTAN. Azelőtt meg csak annyi, hogy HELLO.

De már sürgős volt, hogy bemenjen valahová, és elindult. Emlékezett rá, hogy látott egy vendéglőt a part felé menet.

Le sem ült, csak szólt a pincérnek, hogy inna egy fröccsöt, és sietett a mosdóba. Visszaértekor az egyik asztalon ott várta a fröccse. Egy hajtásra megitta a felét. A kondulás jelezte, hogy újabb üzenet érkezett: JÓ A KONYHÁJUK. A TELEFONNAL TUDSZ FIZETNI.
A készülék nem látszott vadonatújnak, de igazán használt se volt. Ugyanolyan márkájú, mint a sajátja, de magasabb kategóriájú. Nehezebb is, mert ennek fémből készült a tokja.

Nem, gondolta, nem hagyom magam távirányítani. Legurítom a fröccsöt, és megyek a szállásunkra.

De akkor jelzett a telefonja, a másik, a sajátja, a régi. Az egyik útitársa tudatta, hogy kijelentkeztek, és tovább utaznak. Ha akar, tudja, hol csatlakozhat hozzájuk. Csomagja a recepción.

Jó, gondolta, akkor mégis megvacsorázom. Kitette maga mellé a két telefont, de nem szólalt meg egyik sem. A régi nem közvetített több üzenetet a régi társaitól, akik elmentek nélküle. Nemsokára Svájcban lesznek, ha igaz. Az új sem kívánt jó étvágyat a vacsorájához.

Mértékletes maradt, és nem evett, nem ivott sokat. Gond nélkül fizetett a telefonnal. Visszament a szállására, igaz, nem a legrövidebb úton. A csomagja ott várta a recepción. A hátizsákban legfelül egy Mozart-bonbon. Vehette barátságos búcsúajándéknak. Kért egy szobát. Nem bánta, hogy nem ugyanazt kapta, amelyben az előző éjszakákat töltötte.

Mielőtt lefeküdt, töltőre tette az új telefont. Arra gondolt, ha lemerül, nem biztos, hogy képes újra bekapcsolni. Nem tudja a PIN-kódot, és hogyha ujjlenyomat-olvasóval vagy arcfelismeréssel működik, bajos lenne elindítani. Hacsak a készülék nem ismeri az arcát, az ujjlenyomatát. Végül is nem lehetetlen, gondolta elalvás előtt.

Hajnalban ébredt. Most mi legyen?, kérdezte magától. Eredjen a többiek után? Menjen haza? Maradjon Bécsben? Vagy utazzon máshova?

Nem kelt fel, visszaaludt.

Késő délelőtt ébredt újra. Nézte a telefonokat. A régi csupa olyan eseményt és videót ajánlott figyelmébe, ami nem érdekelte. Egy-két hete még érdekelték volna, és mindet végignézi sorban. Az újon semmi új.

Felöltözött, kiment a pályaudvarra. Útközben betért egy pékségbe, és vett kifliket meg rétest az útra, kávét.

A pályaudvarra érve még mindig nem tudta, hova vesz jegyet. Figyelte az utasokat, melyikkel lenne jó együtt utazni, melyikkel nem. De az már, hogy rá is kérdezzen valamelyikük úti céljára, tolakodásnak tűnt neki. Elővette az új telefont, csak próbaképpen, nem hallott jelzést. Ott volt rajta egy elektronikus jegy Budapestre. A vonat tíz perc múlva indult. A régit már a vagonban nézte meg. A többiek üdvözölték Zürichből.

Még körül se nézett az új telefonban, jutott eszébe, miután elfoglalta a helyét. A vonat elindult, és ő csak néha pillantott ki az ablakon, ellenőrzésképpen, hogy valóban halad az úti célja felé.

Alig valami volt rajta. Kevés zene, amiket nagyrészt ismert. Akadt köztük olyan, amit jólesett újra látni és hallani. Fénykép nem sok, a legtöbb tájkép, szelfi egy se. Ha voltak olyanok korábban, ki lettek törölve. Zenés és kiülős helyek, amilyeneket az ő társaságuk is látogatott a városokban, amelyekben megfordultak, de egyikre sem emlékezett. Játék is volt háromféle. Megnyitotta őket – nem vallottak különösen ügyes vagy szenvedélyes játékosra. Persze felmerült benne, hogy beszáll, és folytatja valamelyiket ott, ahol a másik abbahagyta, de nem szippantotta be egyik játszma sem.

Lehet, gondolta, hogy maga az utazás a játszma. Hogy ő most ezzel a telefonnal utazik. Esetleg ahelyett, akié a készülék volt, és aki kitörölte a szelfijeit, vagy aki ki lett törölve. Vagyis valaki más helyett utazik. Ez a játszma.

Amúgy persze az is lehetséges, hogy az illető itt van, és figyeli őt meg a telefonját, hogy mit csinál.

Másik lehetőség, hogy egy harmadik személy juttatta hozzá a telefont, és figyeli, távolról vagy közelről.

Eltette a készüléket, és nekilátott, hogy elfogyassza, amiket magával hozott. Közben fel-felnézett, leste a többi utast. A mellette lévő ülés szabad volt. A folyosó túloldalán egy anya ült kisgyerekkel. Akikre még rálátott, azok közt volt néhány, akiről el tudta képzelni, hogy titokban őt figyelik. Egy rövid hajú, szűk pólót viselő lánynak örült volna. Egy terepruhás, nagydarab, napszemüveges férfit ijesztőnek talált. Ámde egyik se figyelte őt jobban, mint ahogy ő figyelte őket.

A telefonjai néhány perc eltéréssel értesítést kaptak, amikor a vonat Magyarországra ért. Erről eszébe jutott, hogy ha valaki nagyon szeretné tudni, merre jár, és hozzáfér a kommunikációs társaságok adataihoz, tudomást szerezhet róla, hogy merre jár. Mármint a telefon.

Kevéssel azelőtt, hogy beért a budapesti pályaudvarra, a vonat áthaladt a Duna felett, és mert ő a bal oldalon ült, az ablakból egy kis ideig láthatta a várost. Már Pozsonyban és Bécsben is jelen volt a folyó, és most megint találkozik vele.

Egy pillanatra úgy tűnt, nem érdektelen a hely, és ha itt tölt néhány napot, nem bánja meg.