Zöld valami, svéd recept alapján

A jókai Fellinger Károly tavaly minden bizonnyal országos rekordot döntött: négy gyerekverskötete jelent meg. Ebből kettő tele van csengő-bongó rímekkel és hasznos információkkal a magyarlakta régiók településeiről, a másik kettő pedig „svéd” beütésű, rím nélküli szövegeket tartalmaz, ahol a zeneiség, a ritmus helyett a gondolat dominál. A Zebra az autómosóban címűt pár hónapja mutattuk be ezeken a hasábokon, december végén pedig kikerült a nyomdából ez a csibészes, zöldes árnyalatú borítóval ellátott olvasni való, a Zöld, de nem spenót. 

Mivel mindkét könyvet Bálint Mariann illusztrálta, és a hangulatuk is hasonló, azt mondhatnánk, megérkezett a Zebra folytatása. Sőt, akár trilógiáról is beszélhetnénk, hiszen a szerzőnek ez a harmadik kötete ebben a műfajban – a Mindjárt gondoltamról szintén írtunk annak idején – de semmiféle hivatalos rokoni viszonynak, összetartozásnak nincs jele a fülszövegben, úgyhogy ezt felesleges forszírozni. 

Jó, ha a kisiskolás, sőt az ovis korosztály is idejekorán megismerkedik a szabadversekkel, mert így talán később sem ódzkodnak majd tőlük. A „beavatás” egyik alapfeltétele, hogy a gyerek tudjon kapcsolódni az olvasottakhoz, magáénak érezze a mondanivalót, a saját dilemmáit, élményeit lássa viszont a könyvben. A humorfaktor is fontos – a svéd stílus legjobb művelői tökélyre fejlesztették a gondolati humort, amely újdonság a kicsik számára, hiszen sokáig csak vicces szituációkon, vagy a szavak furcsa hangzásán kacaghattak. 

Apu már megint pezsgőspohárból
issza a pezsgőt.
Figyelmeztetem, hogy inkább
tejesbögréből igya
mert amikor abból iszik,
sose fáj a feje és nem szúr az epéje sem.

 Nekünk, felnőtteknek is kifejezetten jót tesz, ha visszacsöppenünk saját gyerekkorunkba, és megpróbáljuk felidézni, mit gondoltunk akkoriban a világról, az osztálytársainkról, és persze a minket körülvevő nagyokról. Most, hogy össze vagyunk zárva családilag, kellemes időtöltés lehet felolvasni az ovisunknak, vagy kipuhatolni, mely szövegek tetszenek a már önállóan olvasó kisiskolásunknak. Sokat tanulhatunk ilyenkor. 

Itt egy példa arra, hogy nem mindegy, hogyan kommunikálunk a párunkkal a gyerek előtt:

Apu szerint mire
anyu kimondja, hogy mire vágyik,
már meggondolta magát,
és teljesen mást akar.
Ezért amikor azt mondja,
legyél jó, kisfiam,
akkor minden leszek,
csak éppen jó nem.
Nem szeretném,
ha csalódna bennem. 

Ez persze nem egy kissrác monológja, hanem a költőé, aki összekacsint a felnőttekkel. De persze minden szülő tudja, hogy a gyerekek a legváratlanabb pillanatokban képesek mondani valami meglepőt, bölcset, elgondolkodtatót. Sok családban külön füzetbe jegyzik az ilyen sziporkákat, nyilván Fellingeréknél is így megy ez (bár nem tudhatjuk). Szóval előfordulhat, hogy igazi gyerekek ténylegesen verbalizált élettapasztalatai is szerepelnek itt – legalább ötletszinten, ugródeszkaként egy-egy vershez. 

Legnagyobb bánatunkra ebben a kötetben kevesebb az ovis szerelmek őszinteségét és buktatóit bemutató szöveg, mint az előzőekben. A gyerekek inkább a felnőttekkel kommunikálnak, őket figyelik, nem egymást. (Lehet, hogy ez már a karantén hatása?) A szerző néha elfelejti, hogy még csak hatéves, felemelkedik a guggolásból, és olyasmiket ad a kis kommentátorok szájába, amit normális gyerek nem mond, nem gondol. Persze feltehetjük a költői kérdést, hogy mi számít normálisnak, de ez azért talán túlzás:

Nagy Imre bácsi egy nagy ember volt,
aki nem engedett az ötvenhatból,
akár Kossuth Lajos a negyvennyolcból,
vagy én a hatból, mivel már hatéves vagyok,
és hat barátom van.
Nagy Imre bácsinak a szabadság volt az első,
ahogy a dédipapa mondaná, az volt az istene,
mert a szabadság hagyja, hogy
elcsatangoljak a barátaimmal az erdőbe,
a játszótérre, sőt a világ végére is,
tudva, hogy anyu vár rám otthon,
vagy ha nem találok haza, akkor
megkeres.
Sajnos úgy hallottam, Nagy Imre bácsit
kivégezték, de
szerencsére túlélte, most itt mosolyog
a bajsza alatt valahol,
s az igazságba temetkezik.

 Kifordított, vagy szó szerint értelmezett kifejezésekből, szólásokból sincs sok a kötetben, pedig ezeket nagyon bírtuk az előzőekben, és kiskorú tesztalanyaink is szerették őket. Azért akad néhány gyöngyszem:

Nagyi szerint
én már repülni is tudok,
mert mindig a fellegekben járok.

Nagyon cuki a „szakítani valakivel” szókapcsolat félreértelmezésén alapuló szöveg is, amikor a kisfiú nem bírja leszakítani az orgonaágat a kislánynak, és végül együtt szakítják le. Vagy a „belecsap a lecsóba” szó szerint értelmezése – ezen is lehet kacagni. 

Összességében a kötet egy kicsit olyan hatást kelt, mintha az előzőekből kirostált szövegek is belekerültek volna. A kis olvasók azonnal megérzik, ha okítani akarják őket, vagy netán parodizálni. Ilyenkor lapoznak. Közös családi kielemzésre viszont talán pont ezért (is) alkalmas lehet, gyűjtők számára pedig kötelező darab.

Fellinger Károly: Zöld, de nem spenót, Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2020, 60 oldal