Átadták a Madách-díjat

A hazai magyar termésből 12 kötetet terjesztettek fel a kiadók Madách-díjra, ebből választotta ki háromtagú bizottság – Jitka Rožňová költő, műfordító, Bárczi Zsófia író és Juhász Katalin költő, szerkesztő – a győztes alkotásokat.

Három kötet szerzőjét jutalmazták nívódíjjal,  lapunk munkatársát, Száz Ildikót, Bolemant Lászlót és Fellinger Károlyt. A műfordítói Madách-díjat Vályi Horváth Erika kapta. 

Kimondani a kimondhatatlant

Ardamica Zorán annak idején költőként kezdte pályafutását, az utóbbi időszakban ritkán jelentkezett versekkel. Viszont sorra jelentek meg irodalomtudományi tanulmányai, és rendszeresen publikál kommentárokat közéleti témákban. Ezen a köteten érezhető az évek alatt összegyűlt poétikai mondanivaló summázásának igyekezete. Költői nyelve sokat változott, de megőrizte a rá jellemző vonásokat – az egyszerre nyers és ironikus hangnemet, az élőbeszédszerű megszólalást és a különböző életmodellekre, élethelyzetekre való parodisztikus reflektálás igényét. Ugyanakkor megjelennek nála az elidőzésre, megfejtésre késztető motívumok is. Ezeket gyakran keveri a beszélt nyelvből vett egyszerű kifejezésekkel, a két nyelvi regiszter összemosása érdekes összképet ad. Nem is mindig jelzi egyértelműen, hogy megállapításait ironikusnak kell-e értenünk. Ha úgy tetszik, ez polgárpukkasztás, ami korábban is jellemző volt Ardamica verseire. Ebben a kötetben azonban nem öncélú gesztusokat találunk, hanem a világnak tükröt tartó művészetet. 

Új témaként bukkan fel nála az elmúlás, az elmulasztott lehetőségek számbavétele. Kívülről vizsgálja a világban mozgó önmagát, gyakran megjelenik a közélet, a különböző társadalmi szerepek – néha humorosan, hogy magunkon nevessünk, máskor véresen pesszimista konklúziókkal, hogy szégyelljük magunkat. 

Észrevenni az élet apró csodáit

Száz Ildikó hosszú évek óta szenvedélyes futó és állatbarát. Élményeit több éven keresztül blogbejegyzésekben örökítette meg, ezekből a szövegekből született a Futónapló című kötet, saját fotóival illusztrálva. 

Ezek az etűdök félúton vannak a próza és a szabadvers között. Izgalmas játék ez a szavakkal, hangulatokkal: az erősebb költői képek néha átveszik a hatalmat a gondolatok felett, máskor beágyazódnak a gondolati szférába, valahogy úgy, ahogy az ember eggyé válik a természettel, miközben mozog a tájban. Elé tárulnak az apró szépségek, amelyekre rácsodálkozik, és hálásan befogadja őket. Szinte megelevenednek a fák, bokrok, virágok, minden egyes út menti fűcsomónak külön jelentősége van. 

Egyes szerzők ilyenkor hajlamosak engedni a pátosznak, Száz Ildikó azonban nem dicsőíti a természetet, csupán hagyja, hogy hasson valamennyi érzékszervére. Őszintén megosztja az olvasóval félelmeit, dilemmáit is, amelyeken sikerült túljutnia. Sok szó esik a vele együtt futó, örökbe fogadott kutyákról is, amelyektől saját bevallása szerint rengeteget tanult. Mindnek külön egyénisége van, fokozatosan megismerjük történetüket, és azon vesszük észre magunkat, hogy ők is a szívünkhöz nőttek. A futás, mint a hétköznapoktól való elszakadás, az elme megtisztításának módja, szintén nagy hangsúlyt kap: egyszerre jelent lelki terápiát és kikapcsolódást. A kötet azt sugallja, hogy a természet mindenre választ ad, helyre rakja a dolgokat, lecsitítja, meggyógyítja a lelkünket. 

Nyakon csípni és elraktározni az időt

Bolemant László nem tartozik a gyakran megszólaló költők közé, ritkán jelennek meg kötetei – csaknem harmincéves pályafutása alatt a mostani csupán a negyedik. Ez nem ráérősség, hanem megfontoltság, ami határozottan jót tett a legutóbbi kötetnek. Több műfajt ötvöz benne – verset, prózát és fotográfiát. Saját fotóival illusztrálta a szövegeket, ami ritkaság a hazai könyvpiacon. A három műfaj kerek egységet alkot, szépen összeolvad. A szerző azonnal felismerhető, egyéni hanggal rendelkezik: letisztultság és fegyelmezettség jellemzi a szövegeket. Kevés a díszítő elem, a gondolat az elsődleges, nem pedig a forma. Minden leírt szónak súlya van, semmi sem kerül papírra csupán a szép hangzás miatt. 

A megrajzolt idő egy konceptkönyv, amelyben különböző aspektusokból igyekszik megközelíteni az írásban nehezen rögzíthető témát: az időt. A feleslegesen elfecsérelt időt, a vissza nem forgatható időt, a lassan csordogáló vagy épp sebesen vágtató időt, és azokat a pillanatokat, emlékfoszlányokat, amelyek mintha kicselezték volna az időt, amikor beleégtek az agyba. Azt is jól tudja a szerző, hogy az emberi agy nem objektív módon konzervál. Verseiben nem enged utat a kitörő érzelmeknek, inkább racionális, mint emocionális. Az olvasó hivatott eldönteni – persze saját tapasztalatai, élményei, vérmérséklete alapján –, mit jelent, mennyit számít egy-egy ilyen fragmentum az ember életében. 

Felkerekedni és vígan csatangolni

Fellinger Károly összegyűjtötte „falujáró” gyermekverseit, illetve egy nagyobb projektbe fogott, amelynek első része a Csatangoló. A kötet a Csallóköz és Mátyusföld falvait mutatja be, úgyhogy elsősorban a Dunaszerdahelyi, a Szenci, a Galántai és a Vágsellyei járás, valamint a mára már Pozsonyhoz tartozó, egykori magyar falvak kis lakói számára készült, és alapvetően népies hangvétel jellemzi. Nem valamiféle műfolklórt akar teremteni a szerző, inkább csak felvillantja a régies nyelvet, letűnt korok képeit, szófordulatait, jellegzetes falusi élethelyzeteit, hogy aztán elszórakozzon velük, gyakran kifordítva, vagy mai fogalmakkal keverve őket. És sikerül elérnie, hogy a két világ összekapaszkodjon, hogy a dédszülők történetei megelevenedjenek a mai gyerekek szeme előtt. Úgy tanít, hogy közben szórakoztat. 

Idegennek lenni egy nyugati nagyvárosban

Svetlana Žuchová, a pszichológusi diplomával rendelkező szlovák írónő Yesim című kötetében egy Bécsbe emigrált török lány monológját olvashatjuk, aki énekesnőként próbál érvényesülni. Az emlékek lassan, fokozatosan bomlanak ki a folytonosan visszatérő mondatok közül, a gyermekkorra helyezve a hangsúlyt. Látszatra jelentéktelen történések kapnak hangsúlyt, nem tudni, mi lesz a szerepük a továbbiakban. Ahogy a szerző kicsomagolja a történetet, megismerhetjük a Bécsbe költöző török családot, azt, hogy mekkora dolog a gyerekek jövőjére nézve, ha elismerik az apa diplomáját, vagy ha a kislány szólót énekel az iskolai kórus fellépésén. 

A két kultúra azonban nem mosható egybe. A művészet, amely kezdetben a felemelkedés eszközének tűnik, később lealacsonyítja Yesimet török rokonsága előtt, és ő sem így képzelte azt a bizonyos ragyogást. A bécsi közeg nem fogadja be Yesimet, számukra mindig csak jöttment lesz. A férfi, akit imád, és akivel már a közös jövőjüket tervezgeti, nem vállalja fel őt nyilvánosan, csak kihasználja a fiatal nő érzelmeit. A szerző azt a lelki folyamatot mutatja be aprólékosan és finoman, amely során Yesim szembesül eddigi elfecsérelt életével, viszonzatlan szerelmével és eleve reménytelen kiugrási kísérleteivel. 

Vályi Horváth Erika mondatai hűen adják vissza az eredeti szöveg izgalmas lüktetését, egy idő után hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy fordítást olvasunk, nem pedig egy eredetileg is magyar nyelven írt szöveget.  A szóhasználat a minimalista szöveghez képest változatos, a mondatok tördelése pedig a beszélt nyelv sodrását adja vissza.

A kiadók közül idén a pozsonyi Phoenix brillírozott, az öt díjazott kötet közül három náluk jelent meg. Ardamica Zorán verseit a Nap Kiadó, Fellinger Károly kötetét a Lilium Aurum adta ki.