A többszörösen visszaeső lázadó

A Madách-bicentenárium kapcsán támadt ötletből született Ardamica Zorán verses továbbgondolása, amely olyan jól sikerült, hogy „az embernek” szinte kedve támad elmerengnie azon, milyen mai környezetbe helyezné ő Ádámot, Évát és Lucifert, mi mindent el lehetne játszatni velük. Már e lehetőség bizsergető ígérete miatt is érdemes végigolvasni ezt a könyvet.

A Bármi mint egyhuzamban olvasandó, nem apróbb napi adagokban, mert a versek összefüggnek, tele vannak oda-vissza utalásokkal. A gondolatfolyam csak úgy élvezhető igazán, ha emlékszünk, miről volt szó nyolc-tíz oldallal korábban. Beláthatatlan távlatok nyílnak, régi és új világok fonódnak össze, a lét örökös körforgása néha cinikus megállapításokkal, máskor filozofikus summázásokkal tarkítva jelenik meg a lapokon. Lírai gyászhangon vagy a lírai forradalmár hangján. A hatalom működésének metodikája az élethosszig való tanulás igényét ébreszti fel jó esetben, máskor azt látjuk, hogy minden igyekezetünk felesleges.

Az alkotó ember jól ismeri ezt a érzést ma is, de mintha mindig azt a bizonyos hetedik napot írnánk, amikor megpihen. Lucifer természetesen örül ennek. És talán így van kitalálva a modern kori társadalom, erre épül, az elodázásra, a halogatásra. Évtizedek óta tudjuk például, hogy kevés időnk maradt ezen a bolygón, mert sikerült tönkrevágnunk. Mégsem teszünk semmit, az egyre fenyegetőbb vészjelzések ellenére sem. Olyan ez, mint amikor az irodában megszólal a sziréna, de mindenki a helyén marad, mert nyilván megint csak tesztelik a rendszert, hogy működik-e. Mi lesz, ha majd egyszer tényleg menekülni kell? Semmi. Mindenki a helyén marad és a monitorra mered. Ilyen pózban találnak majd ránk a régészek évezredek múlva, amikor a halott bolygóra jönnek kutakodni.

Aki belemerül ebbe a kötetbe, egy idő után önnön gyengeségeivel szembesül – úgy is mondhatnám: nem felhőtlen szórakozás ez. Jegyezzük meg, hogy a mai ember nagyon könnyen kiszűrheti a világ zaját, elég csak lejelentkeznie a Facebookról. A védekezési mechanizmus mint evidencia. Ismerek valakit, akinek se tévéje, se számítógépe nincs otthon. Vajon jót tesz ezzel magának, vagy rosszat? Ki tudná ezt eldönteni? Madách Imre talán igen, de ő nincs az FB-ismerőseim között, nem tudom megkérdezni tőle.

A Füleken élő Ardamica Zorán pont jó helyen lakik ahhoz, hogy ignorálja a külvilág bosszantó faktorait. Ehelyett nyakig merül a forró iszapba. Mindig morgolódik valamin – ezt a fajta önpusztítást publicistaként is rendszeresen praktizálja, közéleti kérdésekről elmélkedve. Ráadásul költő, az irodalomtudományok doktora, de ha kell, szakszerűen le tud vezényelni egy disznóölést – ahogy azt műveinek ismerői pontosan tudják róla. És lappangó rockzenész is, volt egy remek bandája a 90-es években, amelyben énekelt és gitározott – A romlás virágai, naná, hogy poétikus zenekarnév. Vagyis Ardamica Zorán többszörösen visszaeső lázadó. Egy népgazdasági szempontból teljesen felesleges területen szerzett tudományos fokozatot, és ha teheti, rímeket farag (Madáchnál Michelangelo és a széklábak, ugyebár…), és csak akkor lehetett volna belőle rocksztár, ha elegendő pénzt tudott volna befektetni ebbe a projektbe.

Végig ott bujkál a sorok közt a kérdés, hogy vajon képes-e a művészet jobbá tenni a világot – olyankor is, ha egyáltalán nem a művészet a versek témája. Szintén ott bujkál, hogy verset írni muszáj, mert nincs más választása annak, aki költő. És a világ dolgaival való foglalkozás is kötelessége annak, aki költő.

Ardamica Zorán nem grafomán, hat-hét évente jelentkezik versköttel, néha még ritkábban. Mind formailag, mind tartalmilag ez a legújabb a csúcs. És mivel ez az első úgynevezett konceptkönyve, amely eleve kötetnek készült, nem pedig az elmúlt évek termésének leszüreteléséből állt össze, megkockáztatom, hogy új ösvényt talált magának.

A forma és a nyelv Madáchot idézi, hiszen Az ember tragédiájára reflektál. A szerző magabiztosan zsonglőrködik mindkettővel, de ezek nem öncélú mutatványok. Rendkívül izgalmas megfigyelni, hogyan úsztatja bele a mai nyelvet a régibe. Például a kudarcunk mint a jövő záloga című versben: „gyengeség nélkül mivé/ is lennénk/patyolatsteril marad/na elménk / ördögeinkkel sem cim/borálnánk/ volna arcunk és nem vol/na álcánk/ új szerepünkhöz egy új / világban/ melybe létünk most zuhan/használtan/de gyengeségből jövőt/faraghat/pokolfajzat halálma/daraknak” .

A versekből hiányzik mindenfajta központozás (a kettőspont kivételével), a címek is kisbetűvel íródtak, a sorok utolsó szavainak vége néha átcsúszik a következő sorba, máskor szintaktikai egységeket vág ketté a verssorhatár. Egy példa arra, mennyire szereti Ardamica Zorán az enjambementokat: „Keplerek sora törve hasadva/munka s alkotás között szakadna/ketté de fac-tum s hoax mezsgyéjén/meghasonlani könnyebb már lévén/nagyobb az igény iránta mindig/a népek között hiszen gerincig/tagadja énjét szanaszét Kepler/aki ha ügyes kész dogmanepper”. Ennek a versnek a címe a meghasonlás mint cella.

Már a verscímek is izgalmasak és sokatmondóak, íme néhány: „a szorongás mint hely”, „ostobaság mint pusztulás”, „a kihűlő nap mint Lucifer”, „a fájdalmat mint sörnyitót megkaphatod”, „kudarcunk mint a jövő záloga”. A „szabadság mint történelemhiba” (a Föld éneke) című vers csupa ilyen összehasonlító, viszonyító sorból áll, mindegyiket órákon át lehet(ne) elemezni: „szabadság mint rendezetlenség/rendezetlenség mint gyűjtőpont/elszabadulás mint rendezőelv/uralom mint rend/rendvágy mint önfeladás”. Néhány sort a költő megszámozott és lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal látott el.

Ahogy végigmegyünk vele Az ember tragédiája színein, mai világunk elevenedik meg, a madáchi általánosságok konkrétumokká válnak a jelen kontextusában. Természetesen az Ardamicára jellemző polgárpukkasztó szándék is jelen van – mert a felháborodás néha kifejezetten hasznos –, továbbá az a fajta humor, amely egyszerre vált ki nevetést és bosszankodást: „színházunk szubrettet keres az Az / ember tragédiája c./vígoperett feldolgozásba/Lucifer szerepére/altot 30-40 év közöttit/számlaképeset/olyat aki nem álmodik népet/nem hirdet eszmét aki nem idealista/de nem is nihilista/vállal ágyjelenetet/szükség esetén súgást sminkes/helyettesítését/és tudomásul veszi hogy honorárium/csak a sikeres színházi pályázati/támogatás folyósítása után esedékes/kizárólag banki átutalással/B típusú jogosítvány és magyar nyelvtudás/előnyt jelenthet”.

Máskor a rím nevettet meg: „két tábor között ő lehet a bíró/ sőt olykor még több: nemzeti hero”,

A formavilág rendkívül változatos, van itt szonett, többszereplős drámarészlet, páros és keresztrímek, szabadvers, játékos ritmusok, kettétört sorok… A tartalom pedig szépen összefogja ezeket. A kötet szerkesztője egyébként az a Vida Gergely, aki költőként a konceptkönyvek nagymesterének számít mifelénk.

Ebben a könyvben a lét különös rétegeit véljük felfedezni, saját hibáinkkal együtt, ami nem kellemes, de hasznos. Ha profán akarnék lenni (akarok), azt mondanám, hogy a gondolatok vizsgája a használhatóság. Itt is felbukkan jó néhány zanzásított eszmefuttatás, amelyeket magunkkal cipelünk hosszú kilométereken át. Ardamica Zorán versei nem puccos dizájnbútorok. Nyugodtan rájuk ülhetünk, mint megbízható székekre, amelyek új festést kaptak.

(Ardamica Zorán: Bármi mint, NAP Kiadó Dunaszerdahely 2023, 70 oldal)