Dalok az utókor számára

A losonci zenekar 1992-ben alakult, a közönség a hazai klubokban és fesztiválokon találkozhatott velük. A Klinika után nálunk másodikként jelentettek meg magyar nyelvű rocklemezt, 1996-ban. Kilenc évig léteztek, majd 2007 decemberében Losoncon léptek fel utoljára. A dalszerző-frontembert, Ardamica Zoránt ma már inkább költőként, íróként, irodalomkritikusként ismerik, „civilben” pedig a füleki művészeti alapiskola igazgatója, immár öt éve. 

Mi mindent terveztetek a zenekar alakulásakor, és mi az, amit ebből sikerült elérni?

A trió egy projektnek indult, hogy a készülő dalaimat fel lehessen venni. Aztán csatlakoztak a többiek, és kihasználtuk a lehetőséget, hogy élőben is játszhatunk. Nyilván sejtettük, hogy nem leszünk világsztárok. Számomra ez elsősorban szerzői önkifejezés volt. Mivel imádom a színpadot, örülök, hogy részem lehetett benne közel tíz éven át.

Mennyire volt nehéz elfogadtatni ezt az eklektikus, mai kifejezéssel élve crossover zenét, amiben a hard rocktól a bluesig minden megtalálható?

Azok a bandák, akik feldolgozásokat játszottak, könnyebben mozgatták meg a közönséget, hiszen az ismert dalokat mindenki kívülről fújta. Ha valami újat hallasz, akkor időbe telik, míg eldöntöd, tetszik-e. Amikor mi kezdtünk, nem volt médiatámogatásunk, a közönség csak a koncertekről ismerhette a dalokat. Ha azt látom, hogy ma zeneakadémiát végzett művészek koncertjeire olykor 10-20-an mennek el, ráadásul a lemezpiac is megszűnt, mi pedig eladtuk az akkori példányszámot, akkor talán elfogadtattuk. Nemrég olvastam a Facebook-bejegyzésem alatt, hogy páran szívesen jönnének ismét A Romlás Virágai-koncertre. Amennyi embert elriasztott a szokatlan sokszínűség, annyit hozott is, mert mi mindenki felé nyitottak voltunk, nem csupán egyetlen réteghez szóltunk.

Mennyire befolyásolta a dalszerzést az, hogy költő is vagy?

Az esetek 90 százalékában én írtam a zenét, ilyenkor először a szöveg született meg. Ez ma nem általános. Minden szövegnek volt egy belső lüktetése, amelyből az énekszólam ritmusa kinőtt, s aztán erre épült rá egy dallam. E ritmusdominancia is okozhatja, hogy az énekszólam, ha elvonatkoztatsz a többi szólamtól, általában roppant egyszerű. E mellé, és nem mögé igyekszem a hangszerelést kitalálni. Ettől még ez nem lesz polifónia, hiszen a rock alapjában véve funkciós zene. De nálam az énekszólam nem elsősorban a melódia miatt dominál, hanem a szöveg miatt. A Romlás Virágai után megtörtént, hogy saját versemet zenésítettem meg – így lett például a Ma már című dal ¾-es keringő, és mivel a hangulata is sanzonos, kapott harmonikát és hegedűt a torzított gitárok mellé. Miért láncoltam volna magam a thrash metálhoz, ha a szöveg ritmusa kinyit egy másik világot? Bocsánat, eltértem a régi daloktól, viszont ez ma a kifutásuk iránya, a mostani szerzői dolgaimban élnek tovább.

Hogyan zajlott maga a felvétel? Mármint a kazettáé.

Ma sokan hajlandóak többet fizetni az olyan kalandokért, hogy analóg szalagra dolgozhassanak a kényelmes digitális technika helyett. Egy dalt még négy sávon kezdtünk el, majd nyolcon fejeztünk be, a többit már 16 sávon. Vagyis először a dobok összes, kb. 12 mikrofonját azonnal két sávra kellett keverni. Élőben, taktjel nélkül vettük fel a dobokat, a basszust és egy gitárt egy-egy sávon, ha valaki rontott, kezdtük elölről. Aztán rögzítettük a másik gitárt, a szólókat, a billentyűket, az éneket és a szavalatokat, és kevertük hozzá az alaphoz. A keverésnél minden kéz tekert-csavarintott valami gombot a megfelelő pillanatban. Ha nem a megfelelőben, akkor ismételtünk. A szalag meg kopott. Ja, közben tartani kellett a költségvetést. Először csináltunk ilyet, nulla tapasztalattal. Nem volt időnk a stúdióban kísérletezni, megtanulni az ottani munkát, illetve hogy nem állt mögöttünk a hangmester mellett egy zenei rendező, aki kívülről szemléli, ellenőrzi és irányítja a folyamatot. Így aztán ma már nem minden felvételt vállalok fel. 

Könnyebb volt érvényesülnötök kis hazánkban magyarul, mint a mai kezdőknek? Mert Magyarország szerintem most sem nyitottabb felénk, mint anno. 

A nyolcvanas években nem volt lehetőségem rockzenével foglalkozni. Elvégezhettem a zeneiskolát, tanulhattam némi komolyzenét, de az a rendszer nem tette számomra lehetővé, hogy konzervatóriumba felvételizhessek. Majdnem megtébolyodtam a gimiben, az osztálytársak és a tanáraim mesélhetnének. Csak az egyetemen, 1989 után, a húszas éveimben kezdhettem el azt, amit mások 14 évesen. Nekem már ez felért az érvényesüléssel. Persze, tuti lenne megtölteni a Wembley-t vagy megtapsoltatni egész Seattle-t, ám kis ország, kis szabadság. Ne keressek alibit, teszem, amit lehet és tudok, amennyi adatik – ilyesmikkel győzködik magukat a kiöregedett rockerek. Mellesleg nálam sokkal jobb zenészek tömegével hagyták abba. Én szerencsés is vagyok, meg rohadtul önfejű is. A kérdés második fele: Magyarország a saját tehetségei felé sem nyitott. Hallgasd meg a közszolgálati és a kommersz adókat, amelyek a mainstreamet meghatározzák. És hallgasd meg az interneten feltűnő, nem rádióbarát muzsikát. Ez két külön világ. Itt egy fokkal jobbnak látom a szitut, ám ma már itt is lassan minden underground lesz azon a közvetített 60 dalon kívül. De a legtöbb zenész már a pandémia előtt is polgári állásának köszönhetően tartotta el a családját, a művész ebben a társadalomban még mindig ingyenélő. Sebaj, Bach másodállásban kávéházban zenélt, Mozart népszínművekkel vált sikeressé, Wagnert hosszú ideig félig-meddig Liszt tartotta a felszínen – jó dolog az underground, én szeretem.

Mesélj kicsit a régi dalok felújításának technikai nehézségeiről. És arról, hogy miért pont ezeket választottad megmentésre?

A választás azért esett ezekre, mert bár egyrészt dokumentumértékük mellett megbocsájtható szinten játszottuk el őket (legalábbis az akkori profik egyes mostanság feltöltött koncertfelvételeivel összevetve), a szövegük részemről nem csupán vállalható, hanem sajnos aktuális is. Én szépen öregedtem, a világ pedig csúnyán elzüllött. A fő nehézséget az jelentette, hogy az eredeti szalagokat, sem pedig a DAT mesterszalagot nem találták meg a stúdióban. Vagyis egy technikai-minőségi szempontból kevés információt tartalmazó, 25 éves magnókazettát kellett hallgathatóvá tenni, amelyen zenei szempontból semmilyen változtatás nem lehetséges, csak a hangminőség javítása. Felmerült bennem az újrafelvétel kérdése is, csakhogy az a zenekari felállás és az az attitűd már nem reprodukálható. Maradt a remastering, melyért Farnbauer Péternek vagyok hálás, akivel többször dolgozhattam, és akitől jó és érdemes tanulni.