Zenével jóllakni

JUHÁSZ KATALIN

Tényleg nem direkt csinálom, de idén is ki kell térnem a csillagászati árakra. Aki a Szigeten inni, sőt netán enni is szeretne, annak vastag pénztárcával kell érkeznie, és tetemes összeget feltöltetnie a fesztiválkártyájára. A készpénz száműzése egyébként remek ötlet volt, erről már két éve is lelkendeztem – gyorsan halad a sor, nincs bénázás a visszajáróval, apróval. Az akkor világviszonylatban is egyedülállónak számító rendszert mostanra mindenki megszokta, és apróért egyébként sem kapható itt semmi. Egy félliteres üdítő négyszáz forint, a csapolt sör 640, a dobozos még drágább. A pálinkaárakat meg sem mertem nézni. Kajafronton is ezerrel folyik a fesztiválozók megpumpolása, a legcsábítóbban szerintem az indiai ételek néznek ki, az illatuk is jó, csak hát 2000 forint egy adag. Legolcsóbb a zsíros kenyér ötszázért, ennyibe kerül egy sima lángos is, a pizzaszelet már drágább (650). Főtt ételekből zavarba ejtő a választék, de körettel együtt nem ússzuk meg 1500 forint alatt. Tegnap találkoztam egy győri sráccal, aki a kiflit váltogatja a zsömlével, egész jól elvan ezen, naponta vesz nyolcat-tízet a közeli szupermarketban, innivalóért is oda jár. A biztonságiak a bejáratnál idén is elveszik az alkoholt, egy sörrel sem lehet besétálni, hiába ígéri az ember, hogy senkit sem fog bántani vele.

Eldöntöttem tehát, hogy zenével fogok jóllakni és minden koncerten valami finom ételre gondolok. Az amerikai például olyan volt, mint a rakott krumpli csípős kolbásszal. A jól kikevert funkyalapokra pikáns elektronikus öntet kerül, tulajdonképpen nem nagy ördöngösség megcsinálni, de kitalálni bizony az volt. A !!! nevű csapat nemrég járt már Budapesten, ennek ellenére sokan verődtek össze a nagyszínpad előtt. Vagy azért, mert a zenekar komoly rajongótábort verbuvált magának legutóbb, vagy mert külföldiekből állt a közönség.

Közvetlenül ezután jött a berlini SEEED, a világ talán egyetlen olyan együttese, amelynek három frontembere van. (Bár ott volt például szegény Beastie Boys, csak ők nem fényképezkedtek a zenészeikkel a lemezborítóra.) A németektől nem várja el az ember, hogy dancehall-nagyhatalom legyenek. Pedig ezt a napfényes stílust talán a SEEED műveli legjobban a kontinensen. (És persze ott van még a szintén német Gentleman.) Aki látta ezt a kommandót élőben, velem együtt elismerően csettinthet, hiszen az ellenállhatatlan ütemek, a germán precizitással kikevert, csipetnyi elektronikával spékelt basszus, a fura keveréknyelven (német, angol, patois) prezentált raggázás és a fülbemászó melódiák mellett a show sem elhanyagolható. Egy nagy tányér gyümölcssaláta tizenegy fajta gyümölcsből, merthogy tizenegyen voltak a színpadon.

A Blur már más tészta. Illetve dehogy tészta, igazi londoni fish and chips, az országimázs része. Nem véletlenül szerepelhettek a londoni olimpia záróműsorában. Hadd lássa a világ, mink van nekünk, gondolhatták a műsorszervezők. Hát most mi is láthattuk, milyenek az élő legendák. Engem alaposan szíven talált ez a koncert (lásd még a Vélemény rovatban). Jóllakottságom még másnap, azaz szombat este is tartott, olyannyira, hogy sokáig egy Rubik-kocka kirakásával foglalatoskodtam az erre specializálódott sátorban, aztán krétával felírtam egy nagy táblára, mit akarok még csinálni, mielőtt meghalok. Volt ott mindenféle: utazás Kínába, gyermeknemzési szándék, egyetemi diploma, kibékülés a faterral… Az Editorst azért megnéztem, mert az ő zenéjükre szeretek legjobban mosogatni, már ha lehet szerethető ez a tevékenység. Négy éve lemaradtam a szigetes koncertjükről, ez a mostani jó, kiadós rántotta volt, hagymával, ahogy kell, és paprikával a tetején. Ezután a fesztiválozók valamilyen színezett liszttel szórták meg egymást; a programpont a rendkívül kifejező Color Party nevet kapta, látványos is volt, de megmutatni nem tudom önöknek, mert nem kockáztattam a fényképezőgépem bepanírozását.

A fő sávban fellépő diszkókirállyal, Mikával úgy vagyok, mint a pacallal. Elismerem, hogy alkalmas emberi fogyasztásra, de én nem élek vele. A jó ukrán borscsot viszont imádom, abból mostanában minden évben eszem is, hiszen a Leningrad zenekar visszajár a Szigetre. Úgy látszik, a főszakácsok is szeretik őket, nem csak a boldogan kavargó közönség.