Z. Németh István: Triatlon Plectrum, Losonc, 2004

Z. Németh István Triatlon című verseskötete alcíme szerint „válogatott és új versek”-et tartalmaz az 1988-2004 közötti időszakból. A kötet jól megkomponált gyűjtemény, amely az ötletes, poénos versekkel kezd, majd fokozatosan mélyül, s a metafizikus, filozófiai, bölcseleti Z. Németh-lírával zár.

A poénos versek általában egy-egy nyelvi lelemény köré épülnek, nem véletlenül tarthatjuk Z. Némethet lírai poénkirálynak (bár ezekből a verseiből kevesebbet közöl a válogatás). A probléma csak az, hogy legtöbbször ezeken a leleményeken nem lendül túl a vers, ráadásul a poénok egy idő után túlságosan is akartnak, direktnek, szándékoltnak tűnnek: „köröttem busmanok / bush-lako’m a lebom-bázison / szenny bertalan éjre must ragyog”, „lepattan róla a melltartóztatás”, „hegesztik rád a hot-dogmákat”, „Hepi Endre”. Ezek az erőltetett poénok nagyon gyakran semmitmondóak (mint például a Kr. e. ma: tórium vagy a Virtuáldomás verscímek), illetve emellett túl sokszor a poén csak a poénért van, nem lép kapcsolatba a szöveg többi részével, nem vesz részt a vers egészének jelentésében: a Bárbora című versben például már a harmadik sorban lelövi a túlságosan is nyilvánvaló poént (Bárbora – bár bora). Vagy éppen nincs is jelentése, puszta gegnek tűnik: „félig megrágott miniszter”, „csokornyakkendős bokacsont” – talán erre a tapasztalatra utalnak Z. Németh önkritikus sorai a Töltött líra két személyre című versből: „és lírád már csak egy standard blabla / felfújt-kipukkadt színes strandlabda”.

A mélyebb, filozofikusabb versek problémája pedig az, hogy túlságosan is ismert és elavult lírai panelekből építkeznek egy kis science fiction-mázzal bevonva. Sokszor a fentebb említett poénok nem illenek bele a filozofikus darabokba (ilyen például a Digitális diliház cím). Gyakori a bombasztikus nagyot- vagy éppen semmitmondás: „a szöveg előtt ne mutatkozz meztelenül”, „Középhatótávolságú próféták közt / nyálat gyűjtök és nyelek.”, „amikor Isten a szempillájára emel”, „Itt zúg a Kozmosz, morajlik ereimben”, „Másfajta lét mélykék sugarába csavarja, s felszívja / őt a világtalan Semmi világa, hol Mindennel parolázik.” Erre is utal a szöveg és a költő, mintha tisztában lenne a problémával: „közhelyekkel és helyközökkel / megáldott szövegeket cipelek”.

Sok esetben sikerült versekről beszélhetünk (ilyen például a Rulett vagy az Éjszakai tárlat), de a Z. Németh-versek legtöbbje mintha nem a kortárs irodalom horizontján helyezkedne el, mintha nem lenne mai lírai nyelve, elhasznált formákat léptet működésbe. Túl gyakran találkozhatunk ugyanis a 60-as, 70-es évek lírai hangvételére utaló sorokkal: „Az idegek, az idegek a férgek, belebömbölnek létem / szűk kútjába”, „Járok megjelölve jeltelen, / hogy minden átkot áldássá tegyek.”

Szó se róla: vannak figyelemreméltó versek, versszakok, sorok a Triatlon című kötetben, ezeket azonban nagyon sokszor rontják el a már említett hiányosságok vagy éppen a stílusérzék hiánya (ez utóbbira egy példa: A felnyüszítő szerelem akár egy ponyvaregény címe is lehetne). Mindez arra utal, hogy nem lehet megspórolni a kortárs költészet eredményeire fordított figyelmet.