Woodstock temetése

A Netflix új, három részes dokumentumfilmje a miértekről szól. Azt mutatja be lépésről lépésre, miért torkollt végül káoszba, brutalitásba a jubileumi rendezvény, hogyan lett a szabadság-érzésből „mindent szabad”-érzés. A látottak alapján kész csoda, hogy a szervezők nem kerültek börtönbe.

A Woodstock 99-ről hallottunk ezt-azt annak idején, talán a tévéhíradóba is bekerült egy rövid hír arról, hogy a megvadult tömeg tört-húzott, gyújtogatott, fosztogatott. Akkor még nem voltak közösségi oldalak, az internet is alig pislákolt. A helyszínen készült videókkal most találkozhat először a Tik-Tok generáció, a mostani fesztiválok elsődleges közönsége. Tanulságos néznivaló lehet nekik ez a háromszor negyven perc.

Rendezvényszervezőknek pedig egyenesen kötelezővé tenném, mert megtudhatják belőle, mire kell ügyelni, hogyan tartható kordában a tömeg, miért nem szabad spórolni a takarítók fizetésén, miért kell képzett biztonságiakat alkalmazni tizennyolc éves fiúk helyett, hány vécé és zuhanyzó szükséges egy 200 ezer fős fesztiválon miért fontosak az árnyékos helyek – és még megannyi hasznos dolgot.

Egy rész – egy fesztiválnap, ezen belül órákra lebontva követhetjük az eseményeket. Visszaugrunk az előkészítési fázisba is, amikor a végzetesnek bizonyuló döntések születtek. Ezeket a felvételeket az egykori stábtagok készítették a maguk örömére, mert úgy érezték, történelmet írnak. (Ez így is lett, csak nem pozitív értelemben).

Filmszakos diákoknak is kötelezővé tenném, ugyanis Jamie Crawford rendező remekművet alkotottt. Rég láttam a Netfixen ennyire erős, hatásvadászat nélküli dokumentumfilmet, amely nem az alkotók ilyen-olyan prekoncepcióit támasztja alá, nem is a szenzációra hajt, hanem véleményeket ütköztet és olyan képanyagot mutat, amelyet annak idején nem engedtek adásba. Megszólalnak résztvevők, akik akkor voltak tinik, és úgy érezték, övék a világ. Egy mentős, aki a harmadik napon már háborús övezetben érezte magát. Szervezők, akik életük nagy lehetőségének tartották, hogy részt vehetnek ebben a projektben, és fokozatosan ráébredtek, hogy teljesen felkészületlenek. Rocksztárok, akik szembe találták magukat egy kétszázezres tömeggel, és rajtuk múlt, mit kezdenek a helyzettel – Jonathan Davis (Korn), Fatboy Slim, Gavin Rossdale (Bush), Jewel. Újságíró, aki látta a helyzetet, és nem értette, miért szajkózzák a szervezők, hogy minden rendben van. Egy fotós, aki az 1969-es Woodstokon is ott volt, és már a második nap reggelén érezte a bajt, amikor senki sem takarította el a szemetet. (Ez apróságnak tűnhet, de nem az: a fesztiválozók akkor érezték először, hogy a szervezők magasról leszarják őket, ezért ők is ugyanezt tették velük, illetve a szabályokkal). A befektető, aki csak a profitra hajtott. És a fő szervező, a legendás Michael Lang, aki annak idején 25 évesen hozta össze Woodstockot, harminc évvel később pedig azt hitte, minden ugyanúgy fog majd működni.

A film további célcsoportjai: szociológusok, pszichológusok, viselkedéskutatók. Ők megfigyelhetik, milyen hatással van az egyre dühösebb, térdig szemétben gázoló, hőségben aszalódó tömegre a metálzene, illetve a felelőtlen rocksztárok, akik hergelik őket, hogy engedjék szabadon a dühüket. Mit éreznek azok, akiknek négy dollárért kínálnak egy palack ásványvizet? Hogyan hat a fiúkra, ha a lányok nekivetkőznek a teljes szabadság mámorában? Miért kezdenek el rombolni azok is, akik a hétköznapi életben elítélik a tettlegességet?

Amit látunk, egyre durvább és nyugtalanítóbb, míg végül alig bírjuk nézni a felkavaró képsorokat. A Music Television egy ideig élőben közvetített, aztán elmenekült a stáb, nem érezték magukat biztonságban. Azokat az anyagokat sosem ismételték meg, de szerencsére azért archiválták őket. Más csatornák operatőrei is ott nyüzsögtek, hiszen mindenki egy grandiózus rendezvényt várt. Woodstock varázsszó volt, olyannyira beépült az amerikai kultúrába, hogy a jubileum sokkal érdekesebb lett a sajtó számára, mint annak idején az eredeti fesztivál.

A dokusorozat címe Trainwreck: Woodstock '99, azaz vonatszerencsétlenség – magyar szinkronnal Teljes káosz címen keresendő. És valóban úgy száguldunk a káosz felé, mint egy elszabadult szerelvény, amelyről senki sem tud leugrani, és csak idő kérdése a kisiklás. Nem árulok el többet, nem fosztanám meg önöket ettől a horrorisztikus utazástól – éljék csak át mindazt, amit önöknek szántak az alkotók. Mert a rendező hiszi, hogy a nézők képesek önálló véleményt formálni a látottakról. Ez a hit is pontot ér, így lesz 10 pontos nálam a dokusorozat. Aki az én véleményemre kíváncsi, az tovább olvashat, a többiektől búcsúzom.

Michael Lang, aki az interjú után három hónappal elhunyt, nem volt szervezőzseni. Az eredeti Woodstock békés kimenetele a korszellemnek, a szelíd zenéknek és a résztvevők érzelmi intelligenciájának volt köszönhető. Ott sem volt elég étel-ital, tisztálkodási lehetőség, és ott sem sokat törődtek a fél milliós tömeggel – az összes segítség a katonaságtól és a vöröskeressztől érkezett. De mindenki megosztotta a szomszédjával azt, amije volt. A harminc évvel későbbi fiatal nemzedéket azonban már úgy nevelték, hogy csak a saját boldogulásukat tartsák szem előtt, és ennek érdekében simán átgázolhatnak másokon. Ez az attitűd legbelül mindenkiben megvolt, de valószínűleg nem jött volna elő, ha nem gyötri meg őket a hőség, a szürreális árak és az egyre nyomasztóbb körülmények, illetve ha nem biztatják őket példaképeik a színpadról arra, hogy romboljanak, tomboljanak.

Csupán egy dolgot hiányolok a fimből. Azt, hogy nem említi a 2019-es hatalmas fiaskót, amely szintén Michael Lang nevéhez fűződik. Woodstock 50. évordulójára szervezett egy gigafesztivált, amely végül elmaradt. Ezt a sztorit kellő alapossággal ismertettük lapunk hasábjain annak idején. Írják be a keresőbe, ha merik...