Vukán György halálára

JUHÁSZ KATALIN

Ha Nyugat-Európában vagy Amerikában születik, világsztár lehetett volna, és nem kellett volna negyvenhat éven keresztül fogorvosként praktizálnia a zeneszerzés mellett. Bár úgy tűnt, élvezi polgári foglalkozását. „Summa cum laude” minősítéssel végzett az orvosi egyetemen, és a fémallergiára alkalmazott DMA-DentMetAct műszer az ő világszabadalma.

Végigkoncertezte a világot, írt szimfonikus műveket, operát, balettet, számos filmzenét. Az ő nevéhez fűződik az első magyar szimfónikus dzsesszbalett, és Chopin-átirataiban ő házasított először különböző stílusokat. A nagyközönség leginkább a Linda-sorozat főcímzenéjével köti össze a nevét, a dzsesszrajongók azonban tudják, hogy Dave Brubeckkel, Miles Davisszel, Frank Fosterrel és Kenny Wheelerrel is fellépett, és tizenöt évig tanított a Zeneakadémia dzsessz-tanszakán éneket, zeneszerzést, hangszerelést.

Filmzeneszerzői karrierje Bacsó Péter Tanú című kultuszfilmjével kezdődött, ezt több mint 130 főcímzene követte. Volt, hogy „csak” játszott a felvételen, mégis maradandót alkotott, például a Szomszédok című tévésorozatban. Felcsempészte a dzsesszt a mozivászonra, becsempészte a tévébe, közben több mint húsz lemeze jelent meg. A Los Angeles-i Dorothy Chandler Központban – ahol az Oscar-díjakat osztják – Szakcsi Lakatos Bélával hatalmas sikert aratott kétzongorás zongoraversenye. Később egy szimfónikus zenekart is bevontak: miközben a zenekar a partitúra alapján játszott, ők ketten improvizáltak. Ez a kétzongorás produkció máig egyedülálló a világon.

Vukán György az egyházi zenébe is belekóstolt, például írt egy misét II. János Pál magyarországi látogatása alkalmából, amelyet odahaza és külföldön is sokat játszottak. Kétszer jelölték őt Oscar-díjra Fábry Zoltán filmjeihez készített zenékkel (Az ötödik pecsét, Magyarok), és több operát írt át dzsessz- és blues stílusban.

Egész életében azon fáradozott, hogy középpontba helyezze az alkotó művészt, aki a saját darabjait játssza, mint azelőtt oly sokan (Bach, Chopin, Liszt, Gershwin, Keith Jarrett, Michael Nyman, Philip Glass). Élete utolsó éveiben dédelgetett álma is megvalósult: díjat alapított Creative Art néven, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet a kreativitás szükségességére és visszahozza az improvizáció becsületét a zeneművészetbe. A darabok a helyszínen születnek, egy háromtagú zsűri előtt. Nincsenek előre lefektetett kritériumok. Mindegyik versenyző húz egy „tételt”, ami ez esetben egy cetli, rajta három hang. Ezekből kell darabot rögtönözniük, azaz használniuk a kreativitásukat.

Vukánt elhalmozták díjakkal: már 1957-ben megkapta első elismerését, a Helikon-díjat, 1990-ben lett Erkel Ferenc-díjas, 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét adozmányozták neki, tavaly pedig átvehette a Kossuth-díjat.

Számos, zeneszerzéssel és hangszereléssel kapcsolatos szakkönyvet is írt. Igazán elemében azonban a színpadon, a zongora mögött érezte magát. Mert a művészetet szerinte érezni kell, a zeneműveket pedig jól előadni, hogy megérintse az embereket.

„Számomra a muzsikus elsősorban az, aki a saját gondolatait játssza. Persze a közvélekedés szerint az is zenész, aki közben elbújik Beethoven mögé, de szerintem a kreativitás mindennél fontosabb. Az improvizáció nem huszadik századi találmány. Itt nem a jazzről van szó, hanem általában a zenélésről. Amikor zenélünk, azon gondolatainkat, érzéseinket játsszuk el az embereknek, amikre már nincs szó. Elsősorban a sajátjainkat, még akkor is, ha mások művét adjuk elő. A legtöbb kolléga, amikor megkérem, játsszon, visszakérdez, hogy mit. Hogyhogy mit? Ülj le és játsszál! Szerintem Chopin vagy Liszt sem Bach-műveket zongorázott Párizsban. Persze, mondják, ez nekik nehéz. Mire csak azt válaszolhatom: ezért nagy dolog a művészet” – mondta hetvenévesen egy, a Fidelónak adott interjúban.

A kortárs magyar zene egyik legsokoldalúbb, legtehetségesebb és legelhivatottabb alakja távozott közülünk, hirtelen és váratlanul. A veszteség szavakkal leírhatatlan. Talán csak a zene lenne képes erre...