Vlagyimir Szorokin író lapunknak: Oroszország eldorádó

Vádolták már pornográfiával, egyik regényét nyilvánosan megsemmisítették, lakása ajtajára rácsot akartak szerelni. Mindez persze jó reklám a műveinek, amelyek több mint húsz nyelven olvashatók. Az íróval Budapesten beszélgettünk.  Többször nyilatkozta, hogy se botrányhős, se politológus nem akar lenni, csak írni szeretne.  Gyakran kérnek tőlem belpolitikai helyzetelemzést, reakciót egy-egy politikai döntésre, vagy azt kérik, jósoljam meg, mi lesz Oroszországban tíz év múlva. Ilyesmihez se kedvem nincs, se képességem. Hiszen nem politikai tanulmányokat írok, hanem történeteket mesélek. De mivel egy író legtöbbször abból merít ihletet, ami körülveszi, muszáj foglalkoznom a diktatúra hatásaival. Mindkét oldal érdekel, az is, milyen érzés a hatalom gyakorlójának lenni, és az is, mit tesz az ember lelkével a beteg közeg, amelyben él. Gondoljon bele, hogy Putyin már tizenhat éve hatalmon van. Ez nagyon hosszú idő. És bármit meg lehet szokni, bele lehet fásulni a mindennapok abszurditásába. Ha viszont ugyanez az abszurditás egy szépirodalmi műben jelenik meg, kissé karikírozva vagy továbbgondolva, akkor azonnal felkapják a fejüket.  Egy író számára ez nyilván aranybánya.  Bizony! Oroszország eldorádó! Szinte nem is kell új témákon törnöm a fejem, csak le kell nyúlnom értük. Elég, ha megnézek egy esti híradót.  Az opricsnyik egy napja című regényében az a bizonyos továbbgondolt abszurditás ijesztő utópiába torkollik. Az elkeseredés vagy valamiféle felrázó szándék vezette a történet megírásához?  Mindkettő és egyik sem. Az ötletet tulajdonképpen a kutyám adta, egy kis testű, szelíd korcs. Egyszer hazavittem egy hatalmas csontot, akkorát, hogy megmozdítani sem tudta. Kíváncsi voltam, mihez kezd vele. Kitettem a véres húscafatokkal teli csontot a havas udvarra. Még most is előttem van a piros és a fehér megdöbbentő kontrasztja. És a kutya körbetáncolta, extázisban ugrált körülötte, még sosem láttam olyan vadnak. A mozdulatai valamiféle rituális táncra emlékeztettek. És a következő percben meg is született bennem a regény ötlete a birtoklás és a hatalom mámorító érzéséről, amelynek hatására kivetkőzünk önmagunkból.  Abban a regényben egészen különös módon érik el a mámort a felső kaszt tagjai. Apró halacskákat fecskendeznek az ereikbe, melyek a vérben úszva úgy hatnak az agyra, mint valami drog.  Igen, a könyvben ezek a pici élőlények úgy szerepelnek, mint a régi, cári Oroszország kábítószere, amelyet újra felfedeztek, és csillagászati áron lehet hozzájutni. Persze ez fiktív drog, de sokan megütköztek rajta. Pedig szerintem a dolog nem annyira brutális, mint a heroin, a crack vagy a szintetikus kábítószerek.  A tudatmódosítóknál maradva: Tellúria című, legutóbbi regényében a valóság elől egy tellúr nevű nehézfém segítségével menekülnek az emberek. Szögeket állítanak elő belőle, amelyeket belőnek a koponyájukba. Olyan tudományos részletességgel írja le az összetételt és a hatásmechanizmust, hogy már-már elhittem…  Ez is csak egy szimbólum. Nézzen körül, ma mindenki egyfolytában az okostelefonját nyomkodja, és szinte egy másik világba kerül a kis szerkezettel. Ha nincs nála, elveszettnek érzi magát, kétségbe esik, és a való világban egyre nehezebben boldogul. Ezek az emberek lassan elfelejtenek gondolkodni. A gyártók pedig igyekeznek egyre kisebb és kisebb készülékeket fejleszteni. Ki tudja, lehet, hogy pár év múlva már csak akkorák lesznek, mint egy szög, és egyenesen az agyba lehet applikálni őket.  A 21. század közepén játszódó Tellúria alaphelyzete, hogy Európa egy része elpusztult a muszlimokkal vívott háború során, és az egykori nagy országok több kis államalakulatra estek szét. A könyv három éve jelent meg, amikor még szó sem volt bevándorlókról...  Sejtem, mit akar kérdezni, de már megmondtam, hogy nem vagyok látnok, csak továbbgondolom a dolgokat. Öt-hat évvel ezelőtt sokat tartózkodtam Párizsban, ahol gyakran utaztam taxival. A sofőrök kilencvenkilenc százaléka muszlim volt. Beszálláskor mindig köszöntem, de szinte soha nem köszöntek vissza, és egész úton nem szóltak hozzám egy szót se. Megkérdeztem egy francia barátomtól, mi lehet ennek az oka. A válasz az volt, hogy: hát, ők már csak ilyenek. Nem kedvelnek minket. Ezt a makacs hallgatást egyre félelmetesebbnek találtam, úgyhogy próbáltam velük legalább minimális szinten kommunikálni, de nem igazán sikerült. Nem tudom, talán túlságosan érzékeny vagyok, és olyan dolgoknak is nagy jelentőséget tulajdonítok, amiket más észre sem vesz.  A költőiség és a vadság különös elegye önnél szinte mindig iróniával párosul. Ezzel igyekszik oldani a feszültséget, vagy alapból így szemléli a világot?  Szerintem Oroszországban ma az irónia a túlélés legjobb módszere. Vagy inkább a groteszk, ami komoly fegyver lehet egy író kezében, mert a hatalom végképp nem tud vele mit kezdeni. Nagy példaképem Gogol, akinek a művei ma is ugyanolyan erővel hatnak, mint amikor megszülettek. Képzelje csak el, mekkora regény lehetett volna például a Lolita, ha Nabokov élt volna az irónia eszközével. Persze így is jelentős mű, de egyes helyeken szinte kínálja magát az irónia. Talán azért nem használta ki ezeket a ziccerhelyzeteket az író, mert nem Oroszországban élt.  Ön sem Oroszországban tölti az év nagy részét, hanem Berlinben.  Ez igaz, de sosem költözöm oda végleg. Évtizedekkel ezelőtt szerettem meg Berlint, az ottani atmoszférát, nyitottságot, sokszínűséget. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan ezen a bolygón a saját városa, amelyik a legjobban passzol az egyéniségéhez. De keveseknek adatik meg, hogy rátaláljanak. Én ezen szerencsések közé tartozom. Viszont Oroszországban nőttem fel, szenvedélyesen szeretem a hazámat, és történjék bármi, ez nem fog megváltozni. Tulajdonképpen írni is csak ott tudok igazán, ráadásul csakis télen, amikor napokon, heteken át hull a hó, úgyhogy ki sem mozdulhatok a dolgozószobámból. Aki megtapasztalta már az igazi orosz telet, tudja, miről beszélek.  Magyarországon a kormányzat állami intézményi rangra emelt egy egyesületet, amelynek hatalmat és pénzt adott, hogy istápolja az ő szájízük szerint alkotó írókat, költőket. Putyin Oroszországában hogyan édesgeti magához a hatalom az írókat?  Hallottam erről a magyarországi intézményről, gratulálok a kitalálójának! Nem tudok róla, hogy nálunk működne hasonló. Ha létezne is, nyilván nem ilyen nyíltan tevékenykedne. És a kormányzat nem áldozna rá jelentős összeget. Egyszerűen azért, mert Putyinék számára egyáltalán nem fontos a művészet, a kultúra. Az irodalmat marginális dolognak tartják, és az írók egy része amúgy is törleszkedik a hatalomhoz, keresi a kegyeit. Szóval, nálunk nincs szükség intézményes keretekre.