Visszaút a múltból

A jeles német rendező, Christian Petzold új alkotása, a Phoenix bár még tavaly készült, nálunk azonban csak ezen a héten került a mozikba. Előbb ugyanis jeles fesztiválokat járt meg, ahonnan díjakat is elhozott: San Sebastiánban a nemzet-közi filmkritikusok díjával jutalmazták, Hongkongban pedig különdíjat kapott.

A Phoenix bár egy Auschwitzot megjárt német asszony történetét dolgozza fel, de a film nem a holokausztról szól elsősorban. A haláltábort mindössze egyetlen epizóddal idézi fel. Abban is csupán narrációval jelenik meg elborzasztó valóságtartalma: a főhős Nelly Lenz (Nina Hoss) elmeséli, hogyan kellett a frissen érkezett foglyok holmiját átkutatniuk, értékeket keresve benne. A színészi előadás (Nina Hoss mindvégig lehengerlően alakítja szerepét) azonban olyan drámai, hogy átélhető a táborban történtek kegyetlensége.

A Phoenix bár azzal indul, hogy a haláltábort túlélt egykori bárénekesnőt, Nellyt egyetlen megmaradt barátnője, Lene (Nina Kurzendorf) hazaviszi Berlinbe. Nelly súlyosan megsérült, szétroncsolódott az arca. A film elején hosszú percekig nem is látjuk másként, csak véres kötszerbe pólyált arccal, s csupán a határátlépéskor a határőr arckifejezéséből mérhetjük fel, milyen borzalmasak a sebei. Többet a plasztikai sebész diagnózisából tudunk meg. A roncsolódás súlyosságát jelzi, hogy az orvos arra kéri Nellyt, írja le pontosan, milyen új arcot akar. A nő azonban hallani sem akar új arcról. Ragaszkodik hozzá, hogy a régi arcát állítsák helyre, régi, felismerhető arcéleivel.

Erről szól Christian Petzold filmje. A rekonstrukcióról, az élet helyrehozásáról. Arról, vajon vissza lehet-e adni egy elveszített arcot, lehet-e restaurálni a lerombolt múltat. A tönkretett emberi életet vajon lehet-e arról a pontról folytatni, ahol megszakadt? A tönkretett emberi élet feléledhet-e romjaiból? Esetleg létezik-e más útja annak, hogy leküzdjük a traumákat?

Nelly nemcsak a régi arcához ragaszkodik, hanem a régi életéhez is, s abban férjéhez, Johnnyhoz (Ronald Zehrfeld), a zongoristához, akitől (mint hiszi) elszakították. Berlinben régi lakásukat keresi – de csak a romjaira lel. Addig botorkál konokul a sötét éjszakában, míg rálel az amerikaiak mulatójára, a Phoenix bárra, ahol – úgy véli – megtalálja a férjét. Ám a férfi nem ismeri meg – arcvonásai idegennek tűnnek számára, jóllehet, lényében meglátja régi asszonyát. Ezért egy furcsa összeesküvésbe szeretné belevinni Nellyt. Arra kéri, játssza el a haláltáborban elhunyt feleségét (ő így értesült), szerezzék meg a tetemes családi vagyont, és osztozzanak rajta. Lene ellenzi barátnője és volt férje egyre gyakoribb találkozásait, és azt, hogy Nelly részt vegyen a férfi tervének megvalósításában. Azt állítja, hogy Nellyt Johnny árulta el és juttatta Auschwitzba.

Kegyetlen játék kezdődik, melynek bonyolult fordulataiból feltárul Nelly és Johnny múltja. Nelly az ártatlanságot, a felejtés útjait keresi. Közben Lene életéből is megismerünk egy megrendítő epizódot. Arról, ő miként viseli és hogyan tisztázza magával azt, hogy része volt az árulásban.

Christian Petzold mozgóképe megmutatja, hogyan rezonálnak a haláltábor borzalmai a túlélőben, hogyan tudnak élni, túlélni a traumával. A német rendező lassú folyású rekonstruálással bont ki előttünk egy megrázó történetet, távolságtartással mutat rá a döntések lelki rétegeire, és vizuálisan is hiteles atmoszférát teremt ehhez, az elrontott dolgok helyrehozásához. Legalábbis az arra tett kísérletre. Amelyet egy katartikus zárójelenettel tesz emlékezetessé.