Világsztárok tülekedése a Nagyszínpadon, a magyarok oldalt csillognak

Nyilván mindenki azt kérdezné először: milyen volt Nick Cave. Szórakoztató volt. Remek vokalistákkal lépett színpadra, elénekelte néhány hírhedt dalát, és néhány olyat is, amelyet csak műveltebb rajongók ismernek. Én viszont a fesztivál legemlékezetesebb koncertjét vártam tőle, és ezt nem kaptam meg.

Ha sorrendet kellene felállítanom a hétfői napra, összhatás tekintetében még a Skinny Puppy „túlvilági tánczenéje” is jobban megfogott, mint a várva várt Nick Cave. Aki egyébként egész nap egy pulóvert hajkurászott a budapesti üzletekben, a gyerekét szerette volna meglepni. Állítólag sikerrel járt.

A Woven Hand alternatív countryja viszont (nem csak) nekem nagyon bejött. Igyekeztem elfogulatlanul hallgatni, úgy, mintha nem imádnám annyira a 16 Horsepowert, David Eugene Edwards előző zenekarát. Nos, a nagy hangulatmágus ott folytatta, ahol a lóerővel abbahagyta: ugyanaz az odaadás, ugyanaz a visszafojtott indulat: egy ember, aki végre nem csak elkápráztatni akar minket, hanem mondanivalója is van, és mindent úgy csinál a színpadon, mintha az élete függne tőle.

Sajnos megint kora délután van (és sajnos megint masszívan szemerkél az eső), így ismét csak nem tudok beszámolni a fesztivál utolsó estéjének koncertjeiről. A feltűnően nagyszámú német ajkú szigetlakó kedvéért a szervezők elhozták a Beatsteaks nevű formációt, amely mostanában Németország egyik legkelendőbb pop-árucikke. Akik szeretik a felvizezett Clash-számokat, élvezni fogják. A The Hives zenekarról, a skandináv rockzene újhullámosairól nem tudnék roszszat mondani, lemezeik alapján élőben igencsak ütősek lehetnek, bár ezt a Kornról is feltételeztem, aztán unott haknifellépést abszolváltak. Az újból összeállt Sex Action tavaly kellemesen meglepett, most viszont nehéz feladatuk lesz, hiszen a szervezők a Hives és a Good Charlotte közé rakták be őket. Nem biztos, hogy az amerikai neopunkokra váró tömeg díjazni fogja ezt a döntést.

A Party Arénáról még nem szóltam az egy hét alatt, pedig ez minden évben a csúcsok csúcsa szokott lenni. A legkényesebb igényt is kielégítő fénykavalkád és hangtechnika, az elektronikus tánczenék félistenei, valamint feltörekvő magyar DJ-k. Az utolsó napra időzítették például Paul van Dyk fellépését, aki a „lakossági trance” első számú művelője. De itt volt LTJ Bukem, DJ Rush, Timo Mass és Luke Slater – egy „villanyzenei” fesztiválra is elegendő húzónév. Kár, hogy az ember nem lehet ott egyszerre legalább két helyen, folyton rohangálnia kell, ha legalább húsz percet élvezni akar mindenből.

Irodalomról sem esett még szó. Idén volt kortárs irodalmi kabaré (Hacsak és Sejó), megtudhattuk, milyen lenne József Attila, ha most köztünk élne és alkotna, sőt, hogy milyen zenéket keverne, ha történetesen DJ volna. Fiatal színészek előadták kortárs írók és költők műveinek megzenésített és dramatizált változatát, az Utó-pia című estek keretében pedig írók számoltak le a mámorral, a másnapossággal és az utópiákkal. Érdekes volt az a beszélgetés is, amelyet a magyar fantasy irodalomról, ezen belül is a Galaktika című folyóirat sikeréről tartottak a lap szerzői, akik az „átkosban”, valamint a rendszerváltást követő nyugatmajmoló korszakban csakis külföldiesen hangzó álnéven tudtak publikálni.

A Godot Galéria szintén tuti helyszínnek bizonyult, nemcsak azért, mert olyan művészek alkotásait nézhettük meg, mint feLugossy László vagy Bukta Imre, hanem azért is, mert éjszakánként kísérleti filmek, animációs filmek, irodalmi és képzőművészeti estek, performanszok várták a kíváncsiakat. Volt rendhagyó divatbemutató turkálós ruhákból, és ebbe a sátorba száműzték például a Kaláka együttest, akik néhány évvel ezelőtt még a Nagyszínpad programjába is befértek. Egy ideje azonban nagy ott a sztár-tülekedés, idén volt olyan nap, hogy egyáltalán nem jutott hely magyar fellépőnek a legnagyobb deszkákon. Jobb híján csináltak nekik egy külön színpadot, ahol olyan nevek fordultak meg, mint a KFT, Somló Tamás, a Zanzibar, a Neo vagy éppen a Megasztár döntősei. A Táncdalfesztivál-sátorba idén sajnos nem jutottam el, pedig felemelő látvány, amikor részeg punkok ordítják szüleik kedvenc slágereit, miközben fenn a színpadon Szűcs Judit, Solymos Tóni, Komár László vagy Koós János azt hiszik, az ováció pillanatnyi teljesítményüknek szól. Kifejezetten sajnálom, hogy elmulasztottam Korda György és Balázs Klári koncertjét egy kortárs táncest miatt, ők nekem is azért tetszenek, amiért a „Baginacsáéknak”.

Hát ennyit mára, a későbbiekben majd jönnek az adatok, hogy született-e látogatottsági csúcs a Sziget Fesztiválon (nagy az esély rá), hogy hány hektoliter sör-bor-kóla fogyott az egy hét alatt, és hogy mennyi vért csapoltak az önkéntesektől.