Világ körüli turnén a Csicska

Alig két hete pedig a stockholmi filmfesztiválról is elhozta a legjobb rövidfilmnek járó díjat. Till Attila rendezéséről van szó, a Csicska (Beast) című magyar produkcióról.

Két fő karakterre épül az egész látvány: az egyik oldalon az apa (Thuróczy Szabolcs), egy vidéki kistermelő, aki mezőgazdálkodásból, piacozásból éppen hogy el tudja tartani feleségét és három gyermekét. Meg a címszereplő, az egész sztori bökkenője, problémája és éle, aki a film húsz perce alatt alig szólal meg, merthogy csak a dolgát végzi: a család csicskása, az ötvenezer forintért megvett modern kori magyar rabszolga – a sárosfai Szitás Balázs alakítása.

A film minden mozzanata a modern kori rabszolgaságról szól, egy Magyarországon is szomorúan aktuális jelenségre reflektálva. Nem egy színpadi szegénységet látunk, nem is egy lecsupaszított, minimalista nyomorúság jelenik meg – a legtöbb mozzanat akár egy híradós dokumentumfilm képanyagából is származhatna. Az udvaron, az istálló körül is minden olyan valóságszagú, a füvön szétszórt műanyag játékoktól kezdve a konyha és az ebédlőasztal hangulatán át a mackónadrágok és tornacipők látványáig. Till Attila forgatókönyve leheletfinoman, igen precízen és könyörtelenül kirajzolja, hogy miféle szövődményeket, beteges egymásba hurkolódásokat termelhet ki a mindent átjáró szegénység. Hogy az egymásra utaltság, a kényszeres egymásba csimpaszkodás olykor mennyire torz és embertelen életformákat képes eredményezni. S ahogy a családot is elsősorban a keménykezű apa tartja életben, a film dramaturgiája is inkább az ő alakja köré szerveződik, színészileg is ő a hangsúlyosabb karakter. Ha viszont csak a képek, vizuális ingerek és rácsodálkozások felől figyelem az egészet, akkor egyértelműen a csicska, a hol gépként, hol rabszolgaként, hol pedig játékként kezelt fiatalember áll az egész gyújtópontjában – sápadt, csontos arca, kábultan kiüresedett tekintete, amiben mintha mégis lenne valami furcsa frankensteines izzás, ernyedt tartása, nyúlott barna pulóvere, lassú, lompos mozdulatai, behúzott nyaka –, látszik rajta, hogy menne, szabadulna, kéredzkedne. Az apa persze nem ereszti. Nem mintha ő lenne az egyedüli főgonosz: tudja, hogy a fennmaradáshoz szüksége van rá, és azt is, hogy ha engedné, a fiú alighanem visszacsúszna a nyomor még szürkébb és még reménytelenebb bugyraiba. Alighanem.

Szerencsére nem látunk egyperces néma csöndeket, emelkedett hallgatásokat vagy mesterkélten megszűrt fényhatásokat. Egyszerűen csak beszélni kezd az alföldi tanyavilág, a hátsóudvar, a málladozó vakolatok. A veranda, a tornác, a fóliasátor, s csupán egy-két pillanatra merevül ki az egész egy horrorszerű jelenetté, amikor a szolgát láncra verve elteszik pihenni, s az apa perspektivikusan távolodik az előtérből, mintha csak egy kora reneszánsz angyali üdvözlet képi szerkezetét látnánk, kifelé tartva a sötét istállóból, bele a gazos-kigyúrt kertbe, a horizont felé.

Néhány másodperc erejéig a Bice-Béka című Poe-novella emléke is bevillan. Csakhogy míg ott a címszereplőnek, a torzszülött bohócnak sikerül világraszóló bosszút állnia gazdáin és eltartóin, a királyon és miniszterein, ez esetben szó sincs megváltásról. Itt, Till Attila képsoraiban, a magyar tanyavilágban, semmi csattanó, semmi parádés megoldás nem kínálkozik. Látunk ugyan egy menekülési kísérletet, de mire lepereg a film, nyilvánvalóvá válik, hogy a végkifejlet (a vég) elegánsan és szomorúan nyitva marad. Sejtetve, hogy a szegényes realitás, a mindennapi rutin és az egymásra utaltság végül is minden másnál erősebb kötőanyag.
Csanda Máté