Veszedelmes játékok

Jiří Menzel és David Merlini budapesti találkozásaOláh Csaba felvételeTolvajkulcs helyett ugyanis lakatra nyílik a könyv. Ördöglakatra. Van, akinek három pillanat, míg kinyitja, van, akinek fél óra. Kisiskolás unokaöcséim percek alatt rájöttek a fortélyra, s azóta is nyitják-zárják a könyvet, úgy dolgoznak a két összeilleszthető és elválasztható fémdarabbal, mint más a Rubik-kockával.

David Merlini olasz apa és magyar anya igazán izgalmas hivatást űző, rokonszenves fia. Szabaduló művész. A világ legifjabb szabaduló művésze. Semmiben sem kevesebb, mint világhírű kollégája, David Copperfield, csak még mindig kisebb összegekből kreálja látványos, nagyszabású produkcióit.

„Kívánod megtudni, milyen érzések keverednek bennem, miközben megkövesedve lassan elsüllyedek egy koszos, hideg, sötét folyóban? – kérdezi könyve előszavában. – Vagy érdekel, milyen illata van a lángszórók kíméletlen erejének, miközben a jég repedésein át érzed a tűznyelv poklát? Szeretnéd fejjel lefelé látni a várost egy száguldó helikopterről lógva, miközben ég a kötél?” Merlini könyve nem a biztatás szentbeszéde. „Ha bent maradsz vagy leszakadsz, rossz tudni: a világ ugyanúgy folytatódik nélküled.” Az életével játszik, ki ilyesmire adja a fejét, hiszen minden megvalósításra váró ötlete istenkísértés.

David Merlini időben kezdte el észbontó játékait. Mivel félt a sötétben, nem kapcsolta fel a villanyt, hogy érezze a sötétség hatalmát. Ez volt a kezdet. A folytatás: házilag készített lángszóróval játszott, miközben a fejét mélyhűtőbe dugta. Víz alá merülve, a fürdőkádban hallgatta Beethoven Holdfényszonátáját. Mindig tovább és tovább. Máskor megbilincselve kényszerítette magát álomba, miközben erotikus gondolatok jártak a fejében. Direkt. Csak hogy ilyen helyzetben is próbára tehesse tűrőképességét, kitartását, és kitanulhassa fájdalomküszöbét. Ördögi kölyök volt. Veszélyes játékokat kieszelő, csintalan gyerek. Játékait saját fantáziájával hozta létre. Bilincsekkel járt aludni. Láncokat tekert a testére. Lakatra zárta magát. Villamosszéket eszkábált. „Egy szabaduló művész életére nincs garancia, csak egyvalamire: ismert világunk megismerésére más szemszögből” – írja élete huszonhetedik évében. S dokumentálja is mindazt, amit eddigi produkciói során mutatott. Amit saját bőrén tapasztalt. De a legelső élménytől, amikor édesanyja gondos alapossággal bekötötte a gyerekülésbe, s ő egyetlen mozdulattal kicsatolta magát. A veszélyesebb játékok, a nagy kalandok, a páratlan kihívások később jöttek. Akkoriban már a torinói bűvészklub legfiatalabb tagja volt. Nappal, az iskolában szelíd, üdvözült arcok, esténként, a Via S. Chiara-i pincerendszerben, a földalatti bűvészklub zugaiban lehetetlent nem ismerő, mindenre elszánt mesterek tanítják. Itt is, ott is ugyanaz az átszellemültség. Csak míg az apácáknál a földöntúli élet valószerűtlen szépségét csöpögtetik bele, lent, a klubban az ördögökkel cimborál. Hit nélkül egyik sem megy.

Tíz kalandja tíz intermezzo a könyvben. A legelsőben a bilincs eltávolítására tanítja meg az embert. Szakszerűen, érthetően. Talán mert „sosem lehet tudni”? Aztán elmeséli, mit érzett tizenhat évesen, amikor kényszerzubbonyba zárták, és háromszáz méter magasban fejjel lefelé lógott, miközben égett a helikopter rögzítő kötele. Vagy amikor harminchárom órán át „várakozott” egy jeges vízzel teli konténerben, hogy belefagyjon végre. 2002-ben az Északi-tengerben merült kényszerzubbonyba bújtatva, bokáin ólomnehezékkel – miközben szeretett nagyapja már hiába várta, hogy elbúcsúzzanak egymástól. „A műsor délutánján kaptam a hírt, anyám zokogva hívott, nem is szóltam bele. Tudtam. Az az ember, aki nélkül sohasem lehettem volna az, aki vagyok, elment. A víz alatt már nem gondoltam rá. De éreztem, szeretete még a világ leghidegebb tengerében is felmelegít.”

Betonos szabadulása a Duna fenekéről élete egyik legkegyetlenebb és legkellemetlenebb szituációjaként szerepel a könyvben. Utána újabb tanácsok azoknak, akiket a kerékbilincs gátol útjukban. A leírás pontos: „A gépkocsi szériatartozékaként használt emelővel megemeljük az autó azon felét, ahol a szerkezet található. Ekkor a bilincs, mely mind ez idáig a földre támaszkodott, lötyögni kezd a keréken…” Stb., stb. De! „Figyeljünk arra, hogy sem ipari kamera, se más ne figyelhesse meg a manővert.” És: „Adjuk vissza tulajdonosának a kerékbilincset.” Már ha kell neki. Mert az, amelyet ő szerelt le, még mindig nem kell a „tulajdonosnak”.

S van egy életre szóló tanácsa is David Merlininek.

„Sokan azért nem kapják meg, amit akarnak, mert félnek kimondani, mit akarnak.”

Ő nem fél. Az elmúlt tíz év alatt sok mindent kipróbált, amire érzékszervei vágytak. Határok és korlátok nélkül.

„Ami most következik az életemben, az egy radikális váltás lesz – írja –, hiszen csak így lehet igazán újjászületni. Az ifjú, vakmerő szabaduló művész örökké e könyv rabja marad, helyét egy fiatal élőlény veszi át, aki még nem definiálta céljait és mottóját, csakis küldetése marad változatlan: egy jelet hagyni az utókornak, és elgondolkodtatni az élőket a tisztaság fontosságáról, a részletek összhangjának (véletlen?) egybeeséséről, a fölös aktivitások értelmetlenségéről. Egyszerűen ember szeretne maradni.”

Kalandra fel, David Merlini!

A show nem állhat meg.