Vérét adná a színházért

Hetek óta nem játszik, nem próbál, és nem utazik. A Lüszisztraté bemutatójára készült Hargitai Iván rendezésében, amikor bezárta kapuját a színház. Azóta pihen. Kényszerből.

„Eszembe jutott egy régebbi, mégis idevágó történet. A Bánk bán nyilvános főpróbája zajlott. Elromlott a forgószínpad. Technikai okok miatt le kellett állnunk. Felspannolva, menetre készen vártunk a takarásban, egyszer csak bejelentették, hogy vége, nem tudjuk folytatni az előadást. És az adrenalin bennünk rekedt. Emlékszem, mindannyian felfokozott lelkiállapotban, szomorúan ültünk a takarásban, néhányunknak még a könnye is kicsordult. Ehhez tudom hasonlítani azt, ami most történt. Közel a finishez, a bemutatóhoz, este még próbáltunk, megbeszéltük a másnapi teendőket, a korrigálásokat, majd jött az üzenet, hogy egyelőre ennyi volt, nincs folytatás, az intézkedések függvényében meglátjuk, mi lesz. Teljes erőbedobással, odafigyeléssel, koncentrációval dolgoztunk, erre hirtelen vége lett az egésznek. Engem ez nagyon rosszul érintett. Imádom a színházat. A lételemem. Hihetetlen csalódás, hogy ilyen kurtára sikeredett ez a mostani évad. Erre még nem volt példa a pályámon, épp ezért szörnyű nehéz feldolgozni. Mint egy szerelem, amikor váratlanul vége a nagy érzésnek. A legborzasztóbb az, hogy nem látjuk a történet végét. Nem tudjuk, mikor kezdhetjük újra.”

A napi rutin is hiányzik az életéből, mondja. Hiába a reggeli kávé, ha nincs utána rohanás a próbára, majd haza, szöveget tanulni, az esti előadásig együtt lenni kicsit a családdal, mert az sem elhanyagolható. A színház fontos alkotóeleme az életének.

„Nagyon furcsát érzek. Mintha leállt volna az egyik szervem. Nem szeretem a tétlenséget. Megszoktam, hogy augusztus végétől június végéig vagy július elejéig húzom a szekeret, mint az igásló. Két hónap pihenés nekem épp elég a felfrissüléshez. Most pedig már több mint egy hónap telt el úgy, hogy nem látjuk a baj végét. A pihenésnek is van határa.

Kétségbe ejt a dolgok beláthatatlansága. Ki kell találnom, hogy legyen, mint legyen, ha nincs az, aminek lennie kellene. El akartam menni árufeltöltőnek egy nagyáruházba. Kiderült, hogy csak hosszú távra keresnek munkaerőt. Egy kisvárosban nincs sok lehetőség. A színházi fizetést egyelőre megkapjuk, de meddig? Valami aktivitást mindenképpen ki kell fejtenem. Az energiámat le kell vezetni valahogy. Tanácstalan vagyok. Tornázhatok, amennyit akarok. Olvasgathatok naphosszat. A fiammal, a feleségemmel is tartalmas időt tölthetek. A régi barátokkal is újra felvehetem a kapcsolatot. Több-kevesebb sikerrel ez is megy. Mégis azt mondom: ez mind nagyon jó, csak kevés. Nem ezt szoktam meg. Hiányzik az életemből az alkotómunka. Abban bízom, hogy a rossz után csak jó jöhet, nem még rosszabb.”

A bezártságot nehezen viseli. Három kőkemény hetet töltött a lakásban, ő legalábbis így értékeli, ezért ennyi idő után már minden kimozdulásnak pluszértéket tulajdonít. Piknikezni ugyan nem jár a szabadba, de a napi másfél-két órás sétáról már nem tud lemondani. Megy az egész család. Hol a Vághoz, hol a Dunához, természetesen maszkban, másoktól kellő távolságban.

„Marci négyéves. Már hiányzik neki az óvoda. Eddig nem nagyon akart járni, néha cirkuszolt is kicsit, most már egyre gyakrabban emlegeti. A nagymamáit is szeretné végre látni. Mivel az elmúlt hetekben tényleg senkivel semmilyen kapcsolatban nem voltunk, úgy döntöttünk, egy hétre elmegyünk Dunamocsra, a feleségem szüleihez, aztán hazajövünk másfél-két hétre, és ha tünetmentesek maradunk, akkor az édesanyámhoz is elmegyünk egy hétre, Csatára. Évad közben eddig mindkét helyre úgy utaztunk, hogy egyik nap mentünk, másnap jöttünk. Most több időt fogunk tölteni itt is, ott is. Nekem a kert és az udvar is nagyon hiányzik már, de főképp a Garam. Ott nőttem fel a folyó közelében, erősen húz már oda is a szívem. Édesanyámat másfél hónapja nem láttam, beszélhetünk tízszer is naponta, már az sem elég. A nővéremmel együtt szeretném végre magamhoz ölelni.”

A húsvéti ünnepeket zárt, családi körben töltötték. Semmi locsolkodás, séta a városban. Főzés, az igen! Nem is kevés. Méghozzá sok kísérletezéssel. Lelkesen meséli: a múlt héten már lángost sütött. A pizza sem okoz fejtörést nekik. A feleségével sok mindenbe belevágnak. Kenyeret is sütöttek már. Az élesztővel is megtanultak bánni. A húsvéti sonka, a kolbász, a tojás és az új hagyma természetesen az ő asztalukról sem hiányzott. Tegnap reggel 7 óra 15 perckor a komáromi kórházban kezdte a napot.

„Eddig mindig a színházban adtam vért. A legutóbbi alkalommal azonban eldöntöttem, nem kell kivárnom, hogy oda jöjjenek, elmehetek én is. Évente négyszer is lehet vért adni. A lényeg az, hogy akinek kell, az kapja. Ha máshogy nem tud segíteni az ember, adjon abból, amije van. Vérem meg van. Fegyverek szerencsére nem ropognak, a helyzet mégis olyan háborús. Kék sátor a kórház udvarán, a véradóknak állították fel. Az arcokon tanácstalanság, vajon meddig marad ez így? Jó lenne már látni a végét és a játék elejét. Megélni végre a folytatás örömét.”

A szerző a vasárnap munkatársa