Véres jelenetek az élet vágóhídjáról

A XX. század nagy megrázkódtatásai, a két háború, a két totalitárius rendszer, a kitelepítések még mindig befolyásolják az életünket. Ilyen értelemben tükör az előadás, melybe még mi is belenézhetünk, mondja Rastislav Ballek rendező.

Ladislav Ballek sohasem akarta, hogy a fiából is író legyen?

Nem éreztem ilyen nyomást. Az, hogy a művészetek felé fordultam, nemcsak a család, hanem a környezetem hatására is történt. Lehet, hogy a sors keze is benne van.

Mikor határozta el, hogy rendező lesz?

Már nem is emlékszem. Abból indult, hogy kerestem valamit, ami megelégedést hoz. Amiben van valami abból, amit a családból hoztam, de van benne valami belőlem is. Kompromisszumot kötöttem. Legyen az valami az irodalom, a képzőművészet, a filozófia és a politika között. A színház mellett döntöttem, mert az valamennyit tartalmazza.

A színművészeti főiskolán jól érezte magát?

A gyengéd forradalom után kerültem a pozsonyi színművészetire. A 90-es évek elején csodás volt ott. Levetítették az addig páncélszekrényben őrzött filmeket, kiadták az addig tiltott irodalmat. Láthattuk, hogyan csinálják a színházat a világban, milyen filmeket néznek, mit olvasnak. Vajdička professzornál tanultam. Odafigyelt a tanítványaira, előzékeny, elnéző és jóindulatú volt. Ma is hálával gondolok rá.

Rendezőként milyen utat járt be eddig?

Zsolnán, Túrócszentmártonban, Eperjesen dolgoztam, az utóbbi időben pedig Pozsonyban rendeztem, előbb az Aréna Színházban, legújabban a Nemzeti Színházban Menet közben pedig jöttek a díjak. Két előadásom is Színházi Deszka Díjban részesült. Az Aréna Színházban készült Tiso és most, a Szlovák Nemzeti Színházban futó Hollyroth... is a legjobb előadás díját nyerte.

Mire emlékszik vissza abból az időszakból, amikor édesapja A segéd című regényt írta?

Még gyerek voltam, de az írógép billentyűinek megállíthatatlan kopogására határozottan emlékszem. Apám nem olvasott fel belőle részleteket, még túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem. Bevallom, csak nemrég olvastam el a regényt. Úgy tűnik, mostanában érik meg bennem a vágy, hogy visszatérjek a gyökereimhez.

A hentessegéd című színmű közös választás volt a Komáromi Jókai Színházzal?

Közösen jutottunk arra, hogy érdekes lenne megnézni, egy szlovák rendező miképp viszi színre egy magyar színházban ezt a témát. És épp akkoriban kezdtem foglalkozni apám művével.

A második próbán levetítette a társulatnak A hentessegéd című filmet.

Már az elején figyelmeztettem őket a film és Ondrej Šulaj színpadi változata közötti különbségekre. A filmnek saját kifejezési eszközei vannak. A rendező engedélyével kivettünk egy-két részt a forgatókönyvből, melyek nem voltak a színpadi változatban. A színészek összehasonlíthatták az irodalom, a film és a színház nyelvét.

Az előadás fő helyszíne egy vágóhíd.

Juraj Gráfel díszlettervezővel döntöttük el, hogy a történet, az emberi viszonyok brutalitásukban és szürrealitásukban leginkább egy vágóhídon zajló élethez hasonlítanak, ahol vér folyik, élettelen testeket dolgoznak fel emberi fogyasztás céljából. Az ölés, a vállalkozás, a pénz, az étel, az ital, a szex különös körforgása ez. A háború, az öldöklés után az emberek ismét enni, inni, szeretkezni akartak.

Negyven évesen miért érdekli ennyire a történelem?

Manapság hajlamosak vagyunk megfeledkezni a történelemről. Csak tankönyvekben, akadémiai vitákban foglakozunk vele. A színház lényege az is, hogy összességében látja az embert, nem csak a magánéletében, hanem úgy is, ahogy a történelmi háttérben mozog. A történelemben vannak bizonyos irányzatok és összeütközések, amiket ma nem veszünk észre, ám a történelmi háttérben érthetőbbek, domborúbbak, több lehetőséget kínálnak a színháznak a konfliktusok felgöngyölítésére.

Milyen nézői fogadtatásra számít?

Nem tudom, ki hogyan olvassa majd ezt a történetet, hiszen egy másik kultúrkörből való. Minden fordítás során, és itt nem a nyelvi, hanem a színpadon látott képek lefordítására gondolok, adódhatnak félreértések. Remélem, ha akadna ilyesmi, az konstruktív vitához vezet majd.

Szél János