Város, ahol nincs lehetetlen

Még mielőtt az Egyesült Államokba, nevezetesen New Yorkba utaztam volna, többször is hallottam a megállapítást, mely szerint New York nem Amerika. Ez azonban, bár van benne némi igazság, egy kis kiegészítésre szorul. New York-i tartózkodásom során ugyanis meggyőződtem róla, hogy a város hatalmas konglomerátum, ahol sok minden összpontosul, s éppen ezért sajátosan amerikai. Sőt, megkockáztatom, nélküle Amerika sem lett volna azzá, amivé lett. Ezen túlmenően nemcsak hogy legnagyobb városa az Újvilágnak, hanem egyben egyik legrégibb települése is (holland gyarmatosítók alapították, eredetileg Új Amsterdam névre keresztelték, ám a későbbi győztes angol gyarmatosítók a yorki herceg tiszteletére ezt a nevet New Yorkra változtatták). Bár öt kerületből áll (Manhattan, Bronx, Queens, Brooklyn és Richmond), az, amit az átlagos európai New York néven szokott emlegetni, csupán az egyik, s ráadásul a legkisebb, bár legjelentősebb kerület: Manhattan. Van ennek olasz, görög, kínai és néger negyede, sőt zárt tömbben élnek itt Puerto Ricó-iak, németek, ukránok, spanyolok, magyarok és még sokan mások. A rendkívül forgalmas, felhőkarcolókkal tűzdelt, s az esti órákban pazarul kivilágított sugárutakat összekötő, egyszerűen csak számozott utcák sok esetben az alvilág, a bűnözés melegágyai; erről úgyszólván a saját bőrömön győződtem meg.

Egy alkalommal ugyanis elhatároztam, hogy elsétálok a Times Square térre, a Manhattan egyik reklámokkal zsúfolt művészi és kulturális életének központjába. Bár a 7. sugárúti szálláshelyemről a térre egyenesen is eljuthattam volna (ezt nappal egyébként meg is tettem), ismerőseim figyelmeztetése ellenére, talán egy kis kalandvágytól is hajtva úgy döntöttem, hogy pici kitérővel, a 30. utcán áthaladva jutok el a Broadwayre, majd további kis séta után az említett térre. Késő este volt, a gyéren megvilágított utcán alig tettem néhány lépést, amikor is az egyik kapualjból hirtelen két jól megtermett, sötét bőrű legény toppant elém megállásra kényszerítve. Ellentmondást nem tűrő hangon felszólítottak, adjam át készpénzemet s egyéb értékeimet, majd hozzátették, ha segítségért kiáltanék, annak számomra súlyos következményei lehetnek. Bár ereimben meghűlt a vér, nyugalmat erőltetve magamra felajánlottam számukra a pénztárcámban levő két darab ötdolláros bankjegyet. Azzal a megjegyzéssel, hogy úti okmányaimon kívül semmi egyéb értékkel nem rendelkezem, amiről, ha akarják, meg is bizonyosodhatnak. Munkavégzésük valószínűleg szokatlanul hosszadalmasnak tűnhetett, mivel hirtelen egy harmadik legény (külsejéről ítélve a főnökük lehetett) toppant elénk. A tanakodás okát firtató kérdésére mindnyájan kimerítően válaszoltunk, s ezt jómagam még kiegészítettem azzal, hogy egyszerű, szerény, az egykori szocialista Szlovákiából származó turista lévén a már említett tíz dolláron kívül más értékem valóban nincs. A nyomatékosság kedvéért még hozzátettem: egy életen át takarékoskodtam, hogy egyszer az USA-ba és New Yorkba eljuthassak. Ez hathatott. A főnök ugyanis némi gondolkodás után erélyesen megrótta a fiúkat, amiért egy ilyen szegény, magamfajta turistát milliomosnak néztek. Határozottan utasította őket, hogy amolyan fájdalomdíjként fejenként öt-öt, összesen tehát tíz dollárt adjanak át nekem. Azzal a fiúkat újabb akcióra küldte, engem pedig elkísért a Broadwayre, majd sűrű hajlongások és bocsánatkérések közepette búcsút vett tőlem. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy a pénzt a kényszerítő körülmények következtében átvettem.)

Miután az éjszakai Times Square-t megtekintve a szálláshelyemre érkeztem, talán mondanom sem kell, nem jött álom a szememre, mivel egész éjjel azon töprengtem, mitévő legyek a kétes eredetű, s meg sem érdemelt tíz dollárral. Másnap aztán az egyik utcasarkon az Üdvhadsereg tagjaiba botlottam, akik hajléktalanok részére gyűjtöttek. Könnyű szívvel tettem le asztalukra a tíz dollárt. Köszönettel átvették, s alvilági adományomat a Szabadság-szobor kicsinyített másával viszonozták. New York-i kalandom e kézzelfogható bizonyítékát mind a mai napig őrzöm.