Vannak, akiket szeret az idő

Somogyi Tibor felvételeVannak, akiket szeret az idő, alig hagy nyomot fizikumukon, szellemükön, s úgy tűnik, Fónod Zoltán is egyike a szerencséseknek, ezért is tűnt annyira hihetetlennek ez a születésnap.

Alig pár hete, mikor a hazai magyar irodalomtudomány egyik nesztorát, Turczel Lajost köszöntöttük, Fónod tanár úrral beszélgetve eszembe sem jutott, hogy annak is van már vagy jó pár éve (csekély 25), mikor diákként a magyar tanszék padjait koptattam, s hogy tanár és diák számára egyformán múlik az idő. Ma a lányom van abban a korban, mint én akkor, valaha, mikor Fónod Zoltán a magyar tanszékre került. Nem ismertem. Sohasem mozogtam a fővárosi írótársaságban, a politika ahogy volt, nem érdekelt, kuloárinformációkat nem gyűjtöttem. Diák voltam, akit egyedül és kizárólag az irodalom nagy ügyei és kérdései foglalkoztattak, mégis nehéz volt nem észrevenni, érezni a tartózkodást, ami a Madách egykori igazgatójának, főszerkesztőjének a magyar tanszékre kerülését kísérte. Státusa ellenére külső ember volt, ennek minden hátrányával, de talán előnyével is.

Mert valljuk be, mi, egyetemi emberek – tanárok és diákok egyaránt – kicsit sznobok vagyunk. Világunk zárt, a belépőket nem könynyen osztják, s így minden újonnan érkezőt, főként az olyat, akinek érkezése meglepő, árgus szemmel figyelünk. A legkisebb hibát is észrevesszük és feljegyezzük. Nincs könnyű dolga annak, aki helyt akar állni.

Talán nem kevés, ha azt mondom, Fónod Zoltánnak ez sikerült. Tanárként a magyar irodalom, tanszékvezetőként kollégái és a diákok érdekeit tartotta szem előtt. Elfogadom, ha nem mindenki ért egyet fenntartások nélkül azzal, amit mondtam, de ma, ugyancsak tanszékvezetőként azt is tudom, milyen energiákat kell megmozgatni ahhoz, hogy lendületét ne veszítse az a remélem mindenki számára oly fontos masina, melyet pozsonyi magyar tanszéknek hívnak.

A ’80-as évek legnagyobb veszélyét a tanszék tanári karának lassú elöregedése, az utánpótlás hiánya jelentette. Fónod Zoltán tanszékvezetőként egyik fontos feladatának tekintette a tanszék fiatalítását. Tudom, mert megtapasztaltam, mit meg nem tett azért, hogy aspiránsi helyet szerezzen a tanszék számára. Én például – egyetemi diplomával a zsebemben – tanszéki titkárnőből lettem aspiráns. Titkárnő is csak azért voltam, hogy „állományi tagként” adódó alkalommal egyik napról a másikra előléphessek. Esetemben ez úgy történt, hogy 1988 november legvégén az elvtársaknak feltűnt, maradt a kasszában annyi pénz, hogy december elsejétől a magyar tanszék végre megkaphassa a többször kérvényezett helyet. Feltéve, ha pár óra alatt talál megfelelő adeptust. Ahhoz kellett az előrelátás, hogy ez a valaki ott legyen, ahol keresték, és akkor legyen ott, amikor keresték.

1986 és 89 között Fónod Zoltán tanszékvezetőként nemcsak a főnököm volt, hanem témavezető tanárom is. Sohasem kényszerítette rám a véleményét, nem várta el, hogy a biztosabb úton járjak, túlzott óvatossággal fogalmazzak, vagy kerüljek meg témákat, írókat, életműveket. Szabad kezet kaptam a 20. századi irodalom szemináriumainak vezetésében is.

Nem állítom, hogy sohasem voltak vitáink, de miután az irodalom szerepéről vallott elképzeléseink csak részben egyeznek, ez természetes. Ma már tudom, hogy az irodalom kérdései egyben generációs kérdések is. A háború, majd a jogfosztottság éveinek tapasztalataiból születő irodalomkép a résztvevők perspektívájából nézve jogos és érvényes, kirekesztése egy generáció tapasztalatainak tagadását is jelenthetné, ugyanakkor vitathatatlan, hogy konzerválása a későbbi generációk tapasztalatainak, az irodalomhoz, az irodalom szerepéhez, a világhoz való viszonyának tagadását jelentené, de ez már túlmutat egy köszöntő keretein, még akkor is, ha az ünnepelt vitakészségéről (is) ismert.

Boldog születésnapot Fónod tanár úr!