Valkűr – Tom Cruise ellenállása

Második világháborús film sokféle nézőpontból készült már. Volt, amely a Bunker végnapjaira koncentrált, a legtöbb azonban az üldözött zsidó sors tragédiáira. Bryan Singer viszont nem állt be a sorba (hogy csak két nevet említsek: Spielberg és Polanski után), hanem a témában egy mozis újdonsággal rukkolt elő. Mégpedig oly módon, hogy a történelmet másoló történetét a német „pokolba” építi be, s a világégés őrült irányítását, a vezér „dolgait” egy náci tiszt, Stauffenberg ezredes szemszögéből mutatja be. Aki, mivel úgy ítéli meg: „valamit tenni kell Németország megmentése érdekében”, arra az elhatározásra jut – több társával együtt –, hogy hatalomátvétellel meg kell fordítani a történelem kerekét.

És a film ezzel a nézőponttal döbbenetet kelt. Az első, monumentális, erőteljes, gyilkos kockáival, amelyeken olyan kirobbanó erejű, a Wagner muzsikájához méltó zene támasztja alá a grandiózus háborús töltetű képi világot, hogy idegszálainkat már itt stimulálja a látvány. A kezdeti lendület olyan tempót diktál, amilyenre sok – hasonló tematikájú film is – csak később, hosszas felvezetés után mer vállalkozni. S a tempóval nincs is baj, félelmetes fokozással ível a kiteljesedésig, a merénylet elfojtásáig. De addig is izgalomban tart. Felismerésekre ösztönző szorongató belső energiákat generál azzal a történelmet visszaidéző szállal, ahogy a magas rangú német tisztek, Claus von Staffenberg ezredessel a középpontban, titkos összeesküvésükkel stratégiailag, taktikailag, ám főleg lelki erővel, elszántsággal felkészülnek a robbantásos merénylet megvalósítására.

A feszültség egyik oka természetszerűleg az is, hogy kíváncsiak vagyunk, miért nem sikerül a terv megvalósítása, minthogy tudjuk, nem a Valkűr hadművelettel, 44-ben ért véget a háború. Az izgalmat az is fűti, hogy ennek a biztos tudásnak a birtokában a film mégis elméláztat arról: mi lett volna, ha a robbantásban meghal a vezér – hogyan vonult volna ki a háború akkor a történelemből.

Nincs nagy ívű története a filmnek, epizódjai inkább a fejekben zajlanak, a rögtönzésekben, a döntés momentumainak megélésében, a veszély, a feláldozás és az áldozat vállalásáért megvívott belső harcban, és abban a magatartásban, ahogy a sikertelen összeesküvés miatti megtorlást viselik. Az izgalmat, a hatást, a feszültséget inkább a színészi megnyilvánulások tartják ébren. S azok a rácsodálkoztató momentumok, hogy a legkisebb epizódszerepben feltűnő arc is kifogástalanul, kifejezőn, találóan illeszkedik a jellemeknek abba a gazdag freskójába, amelyet ez az amerikai produkció megfest. Csak egy példa: telitalálat a sofőr figurája, aki a merénylet után a grófot kimenekíti a főhadiszállásról. Ha már a merénylet színhelyénél, a főhadiszállásnál tartunk, kitűnő helyszínépítéssel érték el a film építészei, hogy a gyilkos miliő ennél a környezetnél is érzékelhetően teremtődjön meg. A színészi játék mellett vagy talán afölé emelkedőn a vizualizálás a Valkűr legfőbb erénye: az atmoszférahűségre törekvő koncentrált fényképezés.

S bár voltak különféle ellenvélemények, támadások, amelyek Tom Cruise ellen irányultak, Staffenberg ezredest sikerült belső erőtől feszülő természetes tartással megformálnia. A film nem igazán kíván többet ennek az ellenálló náci tisztnek a megformálásához, mint keménységet, akaratot, elszántságot, arroganciát és kevélységet. Ezek prezentálásában pedig Cruise, az „elit katona” már a Top Gun pilótájaként jelesre vizsgázott. Most se hibázott.